The Deadmines
Az Első Háború - FOR THE HORDE! - kiáltotta Thrall, majd leterítette az előtte álló megrémült embert. Thrall maga is részt vett a harcban. Látta, amint tornyok és házak dölnek össze. Látta az emberek szemében a félelmet, gyűlöletet és a haragot az orkok iránt. Majd szörnyű üvöltés hasította át a hideg levegőt… Thrallt váratlanul érte a támadás. A képzett ork oldalra ugrott, ezzel sikerült elkerülnie a halálos döfést, de a penge így is belemart az oldalába. Két állig felfegyverzett ember állt előtte. Ahogy az egyik rárohant, Thrall hihetetlen erejű ütést mért ellenfele könyökére pörölyével, ami azonnal szilánkosra is tört. A harcos homályos szemmel zuhant a földre, amelyet vér borított be. Az Ő vére. A másik harcos társa halálát látván egy pillanatra elbizonytalanodott, majd rárohant az orkra. Thrall hárította a képzett harcos minden ütését, majd a megfelelő pillanatban lesújtott. Ellenfele koponyáját zúzta be pörölyével, azonnali halált okozva annak... Aztán minden elcsöndesedett. Semmit sem lehetett hallani, csak az esőcseppek koppanását a faleveleken, és dobolásukat a pajzsokon és a sisakokon. Nagy nap volt a mai az orkok számára. A nap vérvörösben izzott, amint a büszke Horda elhaladt Stormwind romjai mellett...   Miner Johnson Naplójából Hideg szellő fújt keresztül Deadmines nyirkos, sötét járatain. Csak a csákányok hangjait lehet hallani, amint a hideg kőhöz ütődnek. Mikor körülnézek, goblinokat és gnollokat látok magam körül. Valahányszor rájuk nézek, szánalom fog el. Miner Johnson a nevem, és most elmesélem történetem...   Az Oroszlán Büszkesége Fogadó Csalódás Meleg, nyári szellő csapta meg a fiatalember arcát. Edwin VanCleef erős testalkatú, gondterhelt ember volt. VanCleef szívét büszkeség öntötte el. Cleef volt felelős Stormwind újjáépítéséért. Végre befejezte élete legnagyobb és legjelentősebb munkáját. Megfordult és csak annyit mondott: - Az Oroszlán Büszkesége fogadóban, ma este. Én fizetek! - kiáltotta, mire az egész Kőfaragó klán ujjongásban tört ki. Az Oroszlán Büszkesége fogadót az egész civilizált világban az utazók menedékeként és a friss hírek forrásaként ismerték. Az amúgy kis csendes, nyugodt fogadó a mai napon eléggé feldúlt, indulatokkal teli volt. A fogadó egyre öregedett, mégis az emberek egyik kedvenc vendéglőjeként tartották számon. Az ablaknyílásokat védő színes üveglapok szivárványos  fénysugarakkal hintették be a helyiséget. Az este közeledtével az árnyak lassan szertefoszlottak. Toddrick izmos testalkatú ember volt. Ő volt a fogadó hentese. Toddrick lépteket hallott a fogadón kívülről. Egy nagyobb csoport verődött be az Oroszlán Büszkesége fogadóba. Ideje volt Cleef embereinek kicsit kikapcsolódni. Amint helyet foglaltak volna, megint kinyílt az ajtó. Cleef utolsóként lépett be, aki egyenesen leült az újonnan jött vendégekhez. Toddrick elindult kiszolgálni a vendégeket. - Mit hozhatok az uraknak? - kérdezte Toddrick. - Egy korsó sört mindenkinek! - jött a nyers válasz. - Ahogy óhajtja, uram. - Toddrick felhúzta szemöldökét, majd elsietett a konyhába, hogy kiszolgálja a vendégeket. - Valami gond van, Cleef? - kérdezte Willey. - Igen. Ma beszéltem a királlyal, Variannal. Mondjuk úgy, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltük. Nagyon nem úgy - tette hozzá gondterhelt arccal Cleef. Majd vészjóslóan körülnézett. - Olyan érzésem van, mintha a Variantól egészen idáig követtek volna - szólt picit nyugtalanul Cleef. - Miért, mi történt? - kérdezte Willey. Ekkora már többen is felfigyeltek. - Varian nem figyel eléggé oda a közelgő háborúkra. Ahelyett, hogy ércet bányásztatna, fegyvereket csináltatna és embereket toborozna, csak a saját dolgaival törődik. Ez fogja okozni a vesztét. Most pedig azt mondja, hogy nem tud kifizetni minket. És arra is utalt, hogy nem is áll szándékában - mondta Cleef. Erre már mindenki odafigyelt. Ebben a pillanatban jött be Toddrick egy hordó sörrel. Majd megállt Cleef előtt és lerakta a hordót. - Szolgálják ki magukat! - vetetette oda Toddrick, majd visszament a konyhába. Cleef nem is törődött vele. - Ezért dolgoztunk mi ennyit, hogy ezt kapjuk? Ezért izzadtunk ennyit? Reggeltől estig dolgoztunk megállás nélkül. Ha nem fizetnek, kénytelenek leszünk más dolgokhoz folyamodni. Holnap találkozunk Sentinel Hillben! Csak azok jöjjenek, akik elég elszántak a bosszúhoz! Hozzatok magatokkal fegyvert, csákányt, és több napra elegendő ételt és italt. Mutassuk meg Variannak, kik vagyunk mi! - mondta Cleef. Erre ujjongás tört ki a fogadóban. Willey odasétált Cleefhez. - Nem bízok én ebben. Csak annyit mondok, hogy itt elválnak útjaink. Sok szerencsét, Edwin VanCleef!   Mathias Shaw - Jól gondoltam. Ebből lázadás lesz. Jó munkát végeztél - mondta a Varian az előtte álló köpenyes alaknak. Leült, és finom vonású ezüstkorsóba némi bort öntött magának, majd óvatosan maga elé helyezte. - Vagyis Edwin VanCleef bosszút akar. Figyelmeztesse Gryan Stoutmantle-t a közelgő veszélyre! - mondta vészjóslóan a kémnek. Küldje be Mathias Shawt! Most pedig távozzon! - szólt figyelmeztetően a Varian. A kém meghajolt, majd gyorsan kisietett a szobából. Varian beleszagolt az ezüstkorsóba, majd fenékig itta azt. Pár perc sem telt bele, mire öt csuklyás ember lépett be a szobába. A középső sima, fekete köpenyének csuklyáját mélyen a fejébe húzta, beárnyékolva vele arcvonásait, csak csillogó karvalyszeme villant elő alóla. - Üdvözöllek, Mathias Shaw! Lenne egy kis dolgom számodra. Szeretném, ha elmennél Westfallba, és meg tudnál egyezni ezzel az Edwin VanCleeffel. Próbáld meggyőzni, hogy ennek így semmi értelme! Ha esetleg nem sikerül, mond meg Cleefnek és a lelkes kis csapatának, hogy akármire is készülnek, úgy is kudarcba fog fulladni! - itt horkantott egyet, majd folytatta: - És még mond meg nekik, hogy a pénzt soha nem fogják megkapni! - mondta a Varian egy kis gúnnyal a hangjában. - Most pedig induljanak! - parancsolta Varian. Mathias Shaw bólintott, majd kisétált a szobából, nyomában a másik négy emberével...   Nincs Visszaút Majdnem az egész Kőfaragó klán jelen volt. Már vagy egy órája haladtunk puha, de gyors és könnyed léptekkel a sima úton. Sentinel Hill és Moonbrook közötti úton álltunk. Felnéztem az égő napra, ami egész út alatt kínzott minket, majd szomorúan lehajtottam a fejem. Talán otthon kellett volna maradnom. A házamban kéne lennem, biztonságban. Ehelyett itt állok a semmi közepén, hogy bosszút álljak Varianon. Előrenéztem, és öt fekete köpenyben lévő lovast vettem észre, akik felénk közeledtek az úton. - Társaságot kaptunk, Cleef - mondtam vészjóslóan. - Jó volt a megérzésed. Követnek minket - majd erősen megszorítottam az oldalamon lévő tőrt. - Látom. Nyugalom, Johnson! Elintézzük őket - mondta egy kis nyugtalansággal a hangjában Cleef. Észrevettem, hogy Cleef is megmarkolja kardjának markolatát. Egyre többen figyeltek fel a közeledő alakokra. - Állj! - szólalt meg a középső. – Halottam, hogy a király nem tud kifizetni titeket. Nagyon sajnálom a történteket. De akkor sincs semmi értelme a lázadásnak - mondta szinte parancsolva Mathias Shaw. – Jobb, ha lemondotok a bosszúról. Ha nem akartok hivatalosan a Népi Milícia ellenségévé válni, és vérdíjjal a fejeteken meghalni, jobban teszitek, ha abbahagyjátok ezt az egész lázadást, és hazamentek azzal a szomorú ténnyel, hogy nem kapjátok meg a pénzetek! - mondta türelmetlenül Shaw, majd Cleef előrelépett. - Én voltam felelős Stormwind újjáépítéséért. Reggeltől estig, megállás nélkül dolgoztunk. A Varian semmibe vesz minket. Nem tűrhetem el ezt! A pénzünket akarjuk! Valamiből meg kell élnünk!  - szólt vissza Cleef haraggal a hangjában. - Nos. Én figyelmeztettelek titeket. Mostantól a Népi Milícia ellenségének tekintünk titeket. Ne várjatok meleg fogadtatást Moonbrookban - mondta Mathias Shaw. Majd elindultak vissza Elwynn Forestbe…   Moonbrook Moonbrookba értünk. A kis falu teli szokott lenni árusokkal és vevőkkel, de most egy lélek nem volt. - Itt, ebben a kis faluban ércet kezdtek bányászni. Elvileg találtak valamit a bányában. Csak pár ember maradt életben. Sokkolva jöttek ki a bányából. Senki sem tudja, mi történt odabent. Lezárták az egész bányát, nehogy akárki vagy akármi ki tudjon jönni onnan, vagy esetleg bemenni – mondta bizalomgerjesztően Cleef. - És mi ide fogunk bemenni? - kérdeztem picit idegesen. - Pontosan! - jött a válasz. Majd Cleef megállt az egyik ház előtt, és benézett. - Üres... már vártak minket - szólt Cleef, majd vészjóslóan körülnézett. - Ott a bejárat - suttogta, majd előremutatott egy lereteszelt épületre. Odament a bejárathoz, majd berúgta az ajtót. A korhadt fa könnyen megadta magát. - Még jó, hogy világos van - dörmögte valaki hátul...   A Holt Bánya A Királyi Gárda Szövetség Amikor belépett a bányába, Cleef nem érzett mást, csak megkönnyebbülést, hogy megszabadult végre a nyári nap vakító fényétől. Fegyverünket magunk előtt tartva hatoltunk be a bányába, óvatosan, mindenre figyelve, bizalmatlanul. Cleefet mély békesség töltötte el ebben a bányában. Már vagy tíz perce haladtunk a bányába, mikor Cleef váratlanul megdermedt. Elején nem értettem, mi történt, majd előrenéztem. Úgy éreztem, mintha legvadabb rémálmom válna valóra. Egy élőhalott állt előttünk. A hús lefoszlott róla, akár puszta jelenlétével ölni lehetne. - Királyi címert visel - nyögte Cleef elhalóan. - Cleef... - teljesen kiszáradt a torkom. Alig bírtam beszélni. Földbe gyökerezett lábbal álltam. - Kik ezek a ...? - A Királyi gárda - suttogta Cleef, le nem véve a szemét róla. Hogyan harcoljunk ezek ellen? Villant át rajtam a dermesztő gondolat. Énrajtam, aki nem érzett soha félelmet eleven ellenséggel szemben. Jeges rémület fogott el, már-már kiáltani akartam a többieknek, hogy fussanak, amerre látnak. Mérgesen nyugalmat erőltettem magamra, és megpróbáltam visszazökkeni a valóság talajára. Még, hogy valóság! Kis híján fölkacagtam ezen a képtelenségen. Élőkkel bármikor harcolok, de halottakkal soha! - gondoltam magamban. Az élőhalott előrelépett, de nem tett semmi fenyegető mozdulatot. Torkából mély, zord, parancsoló hang tört elő, s szállt végig a bányán. - Kik vagytok ti, kik bemerészkedtetek a Holt bányába? - kérdezte az élőhalott. Halottam, hogy valaki mögöttem kardot ránt, de abban a pillanatban egy szörnyű üvöltés is hallatszott. A kard felforrósodott, majd olvadni kezdett az emberünk kezében. Cleef is kardot rántott, de gyorsan meg is gondolta magát, és el is dobta azt. A kard sisteregve ért a kard földet, majd Cleef előrelépett, látva, hogy ennek így semmi értelme. - Edwin VanCleef vagyok, a Kőfaragó klán vezére. Én és csapatom építettük újra Stormwindet, az emberek fővárosát az Első háború után. Miután befejeztük az újjáépítést, nem fizettek meg minket. Bosszút akarok állni a Varianon, aki átvert minket, és ellenünk fordította az egész várost - nyögte ki Cleef. A rémület teljesen leblokkolt minket. Majd megszólalt az élőhalott a maga zord hangján: - Értem. Akkor úgy látom, egyeznek a céljaink. Mi fogadalmat tettünk Stormwind megvédéséért, majd eljött az Első háború. Orkok ezrei támadták meg Stormwindet, és mi fegyvereinket elhajigálva megfutamodtunk. A király pedig elátkozott minket, így sosem nyugodhatunk békével - szólalt meg túlvilági hangon az élőhalott. - Hogy érted azt, hogy mi? - kérdezte bizonytalanul Cleef. Ebben a pillanatban további tíz harcos jelent meg a semmiből. Seregnyi élőhalott vett minket körül. Amivel szemben tehetetlenek voltunk, az az érzékeinket megbénító rémület volt. - Megígértük, hogy aki egyszer ide bejön, nem jut ki élve - szólalt meg zord hangon az egyik. A harcosok elővették kardjaikat és pallosaikat. - Na és most, hogyan tovább? - súgtam oda Cleefnek. Rémület lett úrrá rajtam. - Csak egy esélyünk van a túlélésre. Szövetkeznünk kell velük. Méghozzá minél hamarabb! - vágta rá Cleef. Sajnos be kellett vallanom magamnak, tényleg nincs más más esélyünk a túlélésre. - Lenne egy ajánlatunk. Mit szólnátok, ha szövetséget kötnénk a Varian ellen? - kérdezte Cleef bizonytalanul. Erre többen is felmordultak. - Ez az egyetlen esélyünk a túlélésre - súgtam hátra a többieknek. Láttam, hogy a volt királyi gárda is elgondolkozik rajta, és csak bíztam benne, hogy elfogadják a szövetséget. Öt perc múlva meg is szólalt a középső. - Úgy döntöttünk, hogy elfogadunk titeket szövetségesnek. Amúgy is jól jönne egy kis segítség - szólalt meg az egyik. Nagy megkönnyebbülés futott rajtam végig, mégis szánalom öntött el. - Mostantól mi Defias klán vagyunk! De még mindig nem vagyunk elegen. És úgy hallottam, hogy a gnollok nagyon jó bányászok, és a goblinok meg a gnómok mögött az egyik legjobb mérnökök. Majd valakit elküldünk toborozni embereket - szólalt meg a középső mély, parancsoló hangon. - Hééé! - kiáltottam fel. - Azt akarod mondani, hogy goblinokkal és gnollokkal fogunk együtt dolgozni? - kérdeztem némi nyugtalansággal a hangomban. - Igen. De ha nem tetszik, akkor lehet harcolni és hősiesen elbukni - mondta a középső élőhalott bíztató hangon. Cleef felénk fordult. - Nos… kit küldjünk?   Captain Greenskin Már vagy egy órája megyek moonbrooktól északra, mikor végre megtaláltam, amit kerestem. Egy nagyobb goblin és gnoll tanyára érkeztem. Azt a feladatot kaptam, hogy győzzem meg a goblinok főnökét, Greenskint, hogy érdemes lenne csatlakoznia. Amint megláttak engem, lefegyvereztek, majd a goblinok főnökéhez vezettek. - Ki vagy te, és mit akarsz? - kérdezte unottan Greenskin. - Miner Johnson vagyok, a Defias klán egyik vezetője. Az élőhalottak küldtek. Azt mondták, jól jönne egy kis segítség a Holt bányába. Persze a fizetés se lenne rossz. - Hm... Nem hangzik rosszul – válaszolta Greenskin, némi érdeklődéssel a hangjában -,  és pontosan mennyi lenne az a fizetés? - Mennyien vagytok? - kérdeztem. - Kb. ötvenen. Gnollokkal együtt úgy százan. - Mit szólnátok százhúsz aranytallérhoz? - kérdeztem, előre tudva a választ. Greenskin szeme felcsillant. - Elfogadjuk! - vágta rá. - Mikor induljunk? - Minél hamarabb, ha lehet. Moonbrookban várunk titeket. Másnap már nagyban a bányában dolgoztunk, együtt a goblinokkal és a gnollokkal. Az élőhalottak külön dolgoztak a többiektől. Edwin VanCleef valami nagyon nagy dologra készül…   A Kezdet Nos, ez az én történetem. Remélem majd lehetek egyszer ugyanolyan közönséges munkás, mint voltam. Bárcsak meg se történt volna ez az egész… bárcsak…