Szeryő: Sylvain of Mazrigos

Ebben a reményeim szerint nem túl hosszú írásban a World of Warcraft
"múltját" szeretném bemutatni valaki olyannak a szemszögéből, aki
relatíve az első között kezdte a játékot, és másfél év után lépett be
utoljára Azeroth - akkorra már teljesen megváltozott - földjére.
Amikor elkezdtem a játékot, csupán 12 éves voltam: február vagy március
elseje volt, amikoris hatalmas szerencsével hozzájutottam egy félretett
példányhoz a nagy WoW-ínség idején. Igazából a példány tényleg nekem
volt félretéve, de elég kalandos volt az életútja, a lényeg, hogy pont
jókor érkezett a segítség influenzával vetekedő, akkor már 8 éve
Warcraft-rajongó lelkemnek-testemnek, így hát egyből hozzá is láttam a
telepítéshez és körülbelül egy órán belül Teldrassilon csodáltam a
gyönyörű kék eget és zöld mezőket Sylvain of Bloodscalppal, a Night Elf
Rogue-gal.
Mondanom sem kell, hiába játszottam előtte egyéb, nem fizetős
MMORPG-kkel, haláli béna voltam. Már a pókos küldetéseknél is többször
kellett corpserunolnom (akkor mondjuk még nem ismertük ezt a
kifejezést), ami azért mai szemmel nézve nem kis teljesítmény. Azt
hiszem ez azért talán elnézhető egy első karakternél, és végülis a
stealth használatára is bőven idő előtt jöttem rá, ha ez mentesítő
tényezőnek számít. A lényegre térve, másnap hetes szinten jelentkeztem a
Heroes of Crying Moon klánba, ahova Uruwiel - aki ma elég ismert emberke a
Bloodscalpen - segítségével percek alatt bekerültem. Itt, ebben a
pillanatban megváltozott a játék, megtaláltam a magyarokat, így hát
örültem mint, hm, végülis mondhatjuk, mint majom a farkának, és egyből
kedvem támadt kipróbálni azt az instance dolgot, amiről már annyit
olvastam és amiről mindenki mesélt.
Azt hiszem, azon kevesek egyike vagyok, akik lvl8-on, teljesen komoly
szándékkal elmentek Blackfathom Deepsbe. Meghaltunk (és mégsem
panaszkodtak a 20+-os klántársak!).

Sylvain, azonos nevű utódjához és barátaihoz képest eléggé lassan, de
fejlődgetett. Idő közben megismertem Fiarroth-ot, akiről kiderült, hogy
hozzám hasonlóan kispesti, sőt, az érdekeltségi köreink is fedik
egymást, így hát egy Library runon megbeszélt találkán bebizonyosodott,
hogy már csak egy új barát szerzéséért is érdemes volt elkezdenem játszani.
Közben megérkezett ez a várva várt égi csoda, a honor rendszer, amit
mindenki megváltóként várt, hogy majd emiatt végre nem lesznek ők
legankelve csúnyán. (Mert a hordások mind ilyenek! Akit látnak,
gankelnek! Vagy legalábbis az allis magyarok ezért sírnak, a hordások az
ellenkezőjéért.) Megérkezett, és hetekig senki nem tudta, hogy honnan jön
a dishonorable kill, ezért aki addig sírt, az attól fogva még jobban
sírt, aki pedig addig nem sírt, az talált valami okot arra, hogy így
tegyen (aki pedig egyik csoportba sem tartozott, az heteken belül
warlord setben rohangált). Minden rosszat félretéve, semmi nem adhatja
vissza az első hillsbradi raidek hangulatát, ahol néhány szétszórt
alliance-essel próbáltunk benyomulni Tarren Millre, ahol pedig egy
ici-picit nagyobb volt az összetartás, és egyszercsak végeláthatatlan
hordasorok jelentek meg... máig is megvan a screenshot róla (meg minden
másról), ahogy fél percen át özönlik a horda át a tetememen, megállás
nélkül, tömött sorokban. Ezért megérte az elsők között meghalni.

A rogue cseperedett-cseperedett, majd egy-két hónap kihagyás után az
utolsó tizesben lenyomott egy hajrát, és - ha jól emlékszem - alig több,
mint egy hét alatt 50-esről 60-asra sikerült valahogy eljutnia.
Megjelent az utolsó fénykör, és borzalmasan jó érzés volt sok-sok hónap
munkáját egyetlen mozdulatban összefoglalni. Ha ma megnézem az akkor
készült videót, könnybe lábad a szemem, és elmosolyodok. Akkorra már
persze osztálytársaim is játszottak, bár ők jóval alacsonyabb szintűek
voltak, így volt kinek eldicsekedni érdememmel, akik persze már úgy
fogadtak az iskolában reggel, hogy sikerült-e végre meglépni a hatvanat.
Büszke voltam... nem kicsit, nagyon :)
Ám nem volt az öröm hosszú életű, rövid távon felfedeztem, hogy itt
bizony a játéknak közel sem tartok még csak a felénél, de még a
negyedénél sem. Ráadásul rogue-ból senkinek és sehova nem kellett, így
örültem, amikor bekerültem az Inkvizícióba, akikkel 2006 első napján
először mentem ZG-be. Iszonytatóan idegesítő lehettem a kérdéseimmel, és
hogy egyfolytában valamit másképp csináltam, mint kellett volna, de nem
volt szívük megmondani, ráadásul egyszer még repair helyett is
RaidAssistot telepítettem, de nem baj, Venoxxis és Jeklik megfeküdt
aznap. Sajnos Fiarroth-tal ez volt az első és utolsó közös raidünk, ő
ezután abbahagyta a játékot.

Ekkor viszont már elkezdődtek a problémák. Egyre jobban kezdett
idegesíteni a többi magyar, az, hogy egyfolytában sírtak valamiért, hogy
a béna lootrendszerüket rákényszerítették a szerverre, az, hogy mindig
mindenki fölényesebbnek érezte magát a másiknál. Mivel már csak
osztálytársaimhoz és Roadin barátomhoz kötődtem igazán a szerveren,
rövid távon eldőlt, hogy migrálunk. Magunk mögött hagytuk a magyarokat,
és nagyon is jól tettük: két napon belül a Trollbane szerveren kezdtük
meg nem túl hosszú, és kellően eredménytelen pályafutásunkat.

Ezen a szerveren olyan két hónapot játszhattunk, miután egy elég béna
klánnal nagynehezen ZG-ben és MC-ben is felmutattunk valami ici-pici
haladásfélét, a guild leader fogta magát, lenyúlta az összes cuccot a
guild bankból, és feloszlatta a guildet. Minket ez persze kicsit sem
zavart, lélekben mi már az új, hordás karaktereinkkel játszottunk. Jó,
ez most nagyon költői volt, igazából pont aznap kezdtük az új
karaktereket a Mazrigos szerveren, ahol reméltük, hogy se hollandokkal
nem kell drog-ügyleteket lebonyolítanunk, sem pedig magyarokkal nem kell
a lootrendszeren veszekednünk. Hát, előbbi nem jött be, második viszont
nagyon is. A Mazrigos szerveren találtuk a legértelmesebb és
legösszetartóbb, kicsi, de annál kedvesebb magyar közösséget (köszönet
ezért elsődlegesen Hearth-nek és Elalamonak). Az új karakterekkel végre
igazán együtt játszhattunk, és csak magunkra számíthattunk, szinte sosem
mentünk másokkal instance-be. Seain volt az überdps hunterünk, Mordin az
überhealer priestünk (ezt egyszer egy groupinvitáláshoz sütötte el neki
valaki, hogy bevágódjon :)), Roadin - amíg játszott - az überskill
warlockunk, és jómagam voltam a tank-dps-healer tökéletes kombinációja
(nem vicc, kb lvl35-ig minden runon vezettem a dps listát, és aggrot is
tudtam tartani). Mellesleg szerény is voltam, de ez történetünk
szempontjából mindegy, a lényeg, hogy nem lehet visszaadni azt az
érzést, amit a barátaiddal legyőzött feladatok jelentenek. Amikor
először toltuk végig nagy nehezen Library-t, amikor órákat beszélgettünk
Orgrimmarban (jó, ez talán nem akkora feladat), amikor elkezdett nőni a
klánunk (Unbreakable Brothers, ami a mi kis összetartó társaságunkat és
néhány külsőst foglalt magába)... nagyon szép emlékek, és még egy
paintballmeccs sem adhatja vissza.

A játék viszont a lvl60 meglépése után ismét lassan kezdte elveszíteni
varázsát. Persze, tök jó volt, amikor megint a kis csapatunkkal mentünk
valahova, de másra kellett számítanunk, és raidelni is jártunk. Ráadásul
ismét egy drogbáró volt a klánvezér (najó nem, de 24/7 lógott a szájából
a fű), és túlságosan tolta a klánt. Persze, jól is haladtunk, első
MC-nken két boss feküdt meg, másodikon még kettő, de mindenki szeme előtt
már az epicek voltak... biztos vagyok benne, hogy mindenkinél volt egy
ilyen fordulópont, amikor a játék elvesztette a "szociális" oldalát.
Ráadásul ekkorra már igazán elrohadt a játék - belülről. Sajnálom, hogy
ilyen kifejezést kell alkalmaznom arra a játékra, ami másfél éven át
vígaszt és kikapcsolódást jelentett, mellesleg nagyon sok barátommal még
jobban összehozott, de mást nem tudok rá mondani. A játék lassan,
belülről kezdett el széttöredezni - lehet, hogy ez csak nekem tűnt így,
legalábbis nekem tűnt akkor így, de én egyszerűen nem bírtam tovább.
Utálom a netszlenget, és utálom azokat, akiknek nincs életük a WoW
mellett. Persze, én úgysem ismerem "ezeket" személyesen, de amikor a
klánvezérem azzal dicsekedett, hogy semmit nem csinál a játékon kívűl,
elszorította a szánalom a szívemet. Ez parancsolgat nekem? Milyen ember
az ilyen? Körülnéztem, és nyár lévén mindenhol iszonyatos kockák és
no-life gamerek vettek körül. Az érzés annyira megütött, hogy abban a
pillanatban eldöntöttem, hogy abbahagyom a játékot. Ráadásul szeretett
klánvezérünk, Celeste, kirúgta Mordin barátomat a Gnomerz klánból, ezért
- bár én már inaktív voltam - fél percen belül beloggoltam, elmondtam
nekik a véleményemet arról, hogy emberileg mekkora szarok, és kiléptem.
Hát így ért véget másfél gyönyörű év. Visszatértem az életbe.

Mi minden változott meg azalatt, mialatt én játszottam? Nem ilyenekre
gondolok hogy átdolgozták Silithust, mert ez - bár a csőlátásúak számára
nagyon nagy változásnak tűnik, persze csak ha játszottak már akkor -
semmiség. Amikor elkezdtem játszani, volt egy varázsa a játéknak, ami a
második karakterem kezdésénél még jobban felerősödött, de magának a
világnak a varázsa már múlni kezdett. Mindenhol epicek repkednek,
illetve mostmár epic sárkányok és egyéb érdekes dolgok. Ráadásul ma már
mindenki játszik - egy csomó olyan wowos van a suliban, akiket nem
ismerek. És mostmár soha nem is fogok megismerni, mert ők is csak
epicekről és high-endről beszélnek. Gondoljátok át! Van még varázsa a
játéknak? Hisz mindenki mindent tud róla, csak elérni akar dolgokat.
Régen nem volt ilyen... régen megjelent az első legendary nyaklánc, és
mindenki arról beszélt, azzal törődött. Ma már fel sem tudnám sorolni az
összes legendary itemet.
Összesítve: megérte játszani? Megérte. És vajon megérte abbahagyni?
Csupán az időzítés számít. Nekem megérte.

Írásom végén hatalmas köszönetet küldenék a következő játékosoknak ennek
a másfél évnek - főleg az utolsó félnek - a megédesítéséért: Seain,
Mordin, Nyeka, Roadin, Fiarroth, Elalamo és Hearth. Nem írhattam le
persze mindenkinek a nevét, de ők voltak azok, akiknek a legtöbbet
köszönhetem.
Köszönöm, hogy végigolvastad ezt a (talán nem is olyan) rövidke írást,
és remélem, hogy adhattam vele valamit, vagy legalább egy
gondolatmenetet megindíthattam vele a fejetekben. Ezúton is üdvözlök
minden veteránt, akik még emlékeznek azokra az időkre, amikről most írtam.