Arthas Menethil a Lordaeroni Királyság utódjaként volt számon tartva egészen apja haláláig. Már gyermekkora óta nagy tehetségnek vélték őt edzői, nem alaptalanul. A fiút később Fényhozó Uther vette szárnyai alá, aki a maga korának legtehetségesebb paplovagjának számított. Remek adottságainak köszönhetően már fiatalon megtanulta használni a Fény által kínált lehetőségeket. Apja, Terenas, Lordaeron Királya is nagy tiszteletnek örvendett nemzete körében, de fia szinte már példaképpé vált. Természetesen Arthas sem aratott osztatlan sikert minden téren. A Fény Rendjének paplovagjai nem nézték jó szemmel, hogy egy fiatal suhancot hozott körükbe Uther, így ahol tudták, hátráltatták a lovagot. A fiatal herceget tehetsége ellenére igyekeztek minden lehetséges veszélytől megóvni, apja parancsára. Első igazi csatáit akkor vívta meg, amikor az orkok kitörtek a börtöntáborokból. Az Élőhalott Falka növekvő fenyegetésekor is fontos szerepet játszott a háborúban. Sikerült visszaszorítania seregeivel a Falkát a központjukig, Northrendre. Ironikus, hogy aztán ő maga volt az, aki visszahódította Lordaeront a Falka számára és megbénította a Királyságot azzal, hogy megölte a királyt, a saját apját… Mint aki az egyik szélsőséges táborból a másikba sodródik, személyisége kifordult önmagából és teljesen ellentétesen kezdett viselkedni azzal, amit régen képviselt. Mindezt az Élőhalottak vezérének, a Lich Királynak hatására tette, aki már jó előre kinézte Arthast bajnokának.

1. Fejezet

A Jóslat

A nap vakító sugarai villogtak Terenas király kastélyának tetején. A sok bástyán annyi íjász őrködött, hogy szinte már tolongtak. Gyönyörű nyári nap volt, az emberek nyüzsögtek az utcákon. A gyerekek önfeledve szaladgáltak a kastély előtt található szökőkút körül, s aki tehette, víz közelében próbálta túlélninapot. A fákon sorakoztak a különféle madarak, hogy az árnyékban hűsöljenek. A nem mindennapi meleg miatt a fölművelők sem mentek a földekre, inkább otthon maradtak és élvezték a meleg napsugarakat. Nem mindenki érezte azonban ilyen jól magát. Terenas királyt nem véletlenül tisztelte oly nagyon népe. Sok olyan akadályt oldott már meg, melyet mások nem oldottak volna meg olyan egyszerűen. A kastélyon belül most is súlyos problémákról volt szó. A király éppen gyűlést tartott, mert az orkok fenyegetése mellett egy furcsa fertőzés ütötte fel a fejét…

- Az orkok fenyegetése várhat! Ez a fertőzés a Kirin’Tor varázslói szerint mágikus eredetű, amely hihetetlen pusztításra lehet képes! – magyarázta az egyik helyfenntartó.

- A Kirin’Tor nem a való világban él! Hány fertőzést jósoltak már meg tévesen? Ha figyelmen kívül hagyjuk az orkokat, több falut is feláldozhatunk a semmiért! – érkezett hamar az ellenérv egy másik helyfenntartótól.

- A legjobb az volna, ha elkezdenénk az elkülönítést!

Összesen hét helyfenntartó sorolta érveit változtatások, segélyek és fenyegető események kivizsgálása mellett. Terenas király csendben hallgatta a helyfenntartók összemosódó monológjait, s mivel már napok óta nem aludt, félálomban kísérte figyelemmel a történéseket, melyek kimondottan unalmasnak bizonyultak neki ebben az állapotban. A helyfenntartók ömlesztett spekulációi azonban időről időre felverte álmából, és akkor rendreutasította az egybegyűlteket.

- Nem fogom hagyni, hogy a népem a saját hazájában rabként éljen! – ordította Terenas. Mindig is jól átlátta népe problémáit. A válasz után ismét majdnem elaludt, s egy furcsa, fekete hollót pillantott meg.

Mindig meg tudta különböztetni az álmot a valóságtól, most mégis oly álomszerűen nézett ki a madár. Vagy nem is álmodna? A holló pont a trón elé szállt le és mintha a szemébe nézett volna. Terenas ekkor tágra nyitotta szemeit, és a hollót alaposan szemügyre vette. Egy hirtelen pillanatban zöld fényben kezdett izzani a madár, s emberalakot öltött. A király annyira megijedt, hogy kezével takarta arcát. Az emberi alak emberré vált, felé fordult és így szólt:

- Rabok már most, jó király.

A teremben felzúgtak a helyfenntartók elégedetlen hozzászólásai, de Terenas sem hagyta ezt szó nélkül.

- Ki vagy te?

Az alak csalódottan nézett fel a kérdés hallatán, mint aki pont ettől a kérdéstől tartott.

- Medivh vagyok, az Utolsó Őriző. A sötétség erői mozgásba lendültek, s népének egyetlen esélye a menekülésre, ha elhajóznak nyugatra, Kalimdor elfeledett földjére!

- Nem te fogod megmondani, mit tegyünk, s főleg nem, hogy hogyan! Ez nem a homályos jóslatok ideje!

Medivh lesütötte fejét és kissé elfordult a királytól.

- Ha te nem vagy képes megvalósítani a szükséges lépéseket, akkor majd találok olyat, aki igen!

S ezzel Medivh elhagyta a termet. Sivár csönd kísérte távozását, még a szócséplő helyfenntartók is csendben várták a király véleményét. A levegő mintha lehűlt volna s csontvelejéig megrázott mindenkit a teremben.

- Ha minden egyes prófétának hittünk volna, a királyság már nem létezne - Törte meg a csendet Terenas, melyet sűrű egyetértés követett. Habár szilárd véleményt mutatott, Terenast megrázta a próféta rövid monológja. S ha mégis igaza van? Miféle sötét erők lehetnek rosszabbak az orkoknál?  Vagy talán pont rájuk gondolt és azt hitte, nem tudunk róluk? Nem, ez lehetetlen. Úgy döntött véget vet az unalmas gyűlésnek és kiadja a parancsot, melytől a helyfenntartók megváltást várnak.

- Az orkokkal egyszer már elbánt a Szövetség és ha szükséges, ismét meg fogja tenni. Azt akarom, hogy Lordaeron egész területén erősítsék meg a várak, erődök, helyőrségek védelmét és küldjenek osztagokat járőrözni a főbb kereskedelmi útvonalakon! Valamint küldjenek ki jól felszerelt csapatokat az erdőségekbe és irtsanak ki minden egyes orkot, melyekkel összefutnak.

- Na de mi lesz a fertőzéssel, felség? – kérdezte a legfiatalabbik helyfenntartó.

- Az ügyet különleges bánásmódban fogom részesíteni. Olyas valakit fogok az ügy kivizsgálására küldeni, akiben egészen biztos vagyok, hogy alapos munkát végez, és ha ez a fertőzés valóban veszélyt jelent, akkor meghozzuk a további szükséges lépéseket. Amint visszatért a Fényhozóval, azonnal elküldöm őt az északi területekre – mondta összekapott tervét Terenas.

- Egy hét múlva újabb gyűlést szervezünk, addigra Arthas kivizsgálja ezt a fertőzést.

2. Fejezet

Az Út Kezdete

Két nappal később…

- Felség! Felség! Arthas herceg megérkezett!

Pár másodperc múlva a trónterem kapuja kinyílt, s egy hosszú szőke hajú, jó kötésű férfi lépett be rajta, Arthas. Ámbár Terenas ősz szakálla szinte teljesen eltakarta arcvonásait, a rokonságot apa és fia le sem tagadhatta volna.

- Apám. Örülök, hogy viszontlátlak! Épp most mentettünk meg egy falut az orkoktól Utherral és… Valami aggaszt, apám?

- Szervusz fiam. Én is örülök, hogy látlak. Sajnos, mint ahogy te is tudod, Lordaeron nem éppen a legvirágzóbb időszakát éli. Az orkok feltámadtak hamvaikból és ismét fenyegetővé váltak. Ráadásul itt van ez a fertőzés…

- Miféle fertőzés? – Arthasba mintha egy jeges penge hasított volna…

- A Kirin’Tor szerint egy mágikus eredetű fertőzés kezdett el terjedni az aszállyal sújtott északi területeken. Senki sem tudja azonban, pontosan mit is takar ez, illetve, hogy a veszély valós e.

- Apám, én…

- Ebédelj meg és ölts magadra tiszta ruhát, a háború bűzét érzem rajtad, utána pedig megbeszéljük a dolgokat!

Arthas fiatal kora ellenére már sok különös dolgot látott, de most valahogy mégis szorongás fogta el. Az ebédjét, melyet a cselédek gondosan válogattak a kedvenc csemegéiből, lassan, komótosan fogyasztotta, miközben gondolkodott. Egy furcsa megmagyarázhatatlan érzés volt az oka szorongásának, melyet a fertőzés híre keltett benne.

Miféle járvánnyal lehet dolgunk? Nem elég az orkok veszélye, még ez is! Apámnak így is nehéz dolga van Lordaeron vezetésével… Azt hiszem, a legjobb volna, ha én magam járnék utána. Így időt spórolnék meg neki, hogy az orkokkal foglalkozhasson. Igen, ezt kell tennem. Minden idejét elemésztik a királyság problémái…

Miután Arthas átöltözött és összeszedte a gondolatait, visszament a trónterembe, ahol apja éppen egy nemes elffel diskurált. Normális esetben udvariasan megvárta volna, amíg befejezik a beszélgetést, azonban ezúttal túlságosan is türelmetlen volt.

- Apám.

- Ah, köszönöm Tyranus, elmehetsz. – Küldte el az elfet Teranas.

- Úgy döntöttem, elmennék én kivizsgálni a fertőzést! Mihamarabb visszatérnék és beszámolnék, hogy a veszély valós e.

- Büszke vagyok rád, fiam. Felelősségteljes és határozott vagy! Remek király lesz belőled! Én is téged gondoltalak erre a feladatra a legalkalmasabbnak.

- Köszönöm apám, és örülök neki, hogy rám bízod ezt a feladatot!

- Remélem,, hogy egyedül mész! Veled tart Niedel kapitány csapata és a Kirin’Tor egyik követe. Antonidas ragaszkodott hozzá, hogy veled tartson a követe.

- Csak nem? – Kérdezte Arthas meghökkenve.

- Jaina Proudmoore a királyok útjánál fog veletek találkozni Brilltől nem messze.

- Ez remek! Idejét sem tudom, mikor láttam őt utoljára! Több éve volt már!

- A csapat indulásra kész, bár én örülnék a legjobban annak, ha tovább maradnál, de az ügy nem tűr halasztást.

- Nem fogok csalódást okozni. Azonnal elindulunk és mihamarabb meghozzuk a legfrissebb híreket!

- Viszlát, fiam. Vigyázz magadra!

- Ég áldjon! Ne aggódj miattam!

Arthas elmosolyodott, sarkon fordult és kisétált a teremből. Habár ezt ő maga sem gondolta komolyan. Mindahányszor a fertőzésre gondolt, szíve összeszorult és hevesebben kezdett verni. Ezt a szorongását csupán az csillapította, hogy Jaina is ott lesz. Ha rá gondolt, mindig tisztábban látta a dolgokat. Miközben a kastély harangtornya alatt sétált, megpillantotta Niedel kapitányt. Mint egy gyerek, Niedel már tisztes távolságból hevesen integetni kezdett neki.

- Niedel kapitány!

- Arthas herceg! Megtiszteltetés, hogy én és a csapatom önnel tarthatunk! – mondta mosolyogva Niedel a helyeselő csapata előtt.

- Ne aggódjon, kapitány! Nem hiszem, hogy ez a küldetés különösebb bonyadalmakat tartogatna nekünk. Azonban jobb, ha indulunk! Nincs vesztegetni való időnk!

- Igenis!

A 20-30 fős csapat kivonult a kastélyból és a város kapui felé vette az irányt. Arthas és Niedel kapitány elöl vezényelte az osztagot, miközben a város kapui lassan kinyíltak.

3. Fejezet

Az Északi Földek

Az út nagy része az északi területek felé nagyjából csupán a tájékozódással ment el, hiszen az erdőségi utak nagyon hasonlóak és könnyű eltévedni rajtuk. Miután megérkeztek, a Királyok Útján vártak a Kirin’Tor követére. Az úttól jobbra az erdő, balra pedig egy folyó terült el, Arthas és Niedel egy sziklának támaszkodva várakoztak a folyó mellett.

- Biztosan várjunk még? – kérdezte Niedel méltatlanul.

- Ne aggódjon, kapitány! Jaina általában késik egy kicsit.

Arthas lassan saját válaszában is kezdett kételkedni, amikor megpillantott egy ogrétől menekülő nőt.

- Segítségre van szüksége! Osztag!

- Nyugalom! Tud vigyázni magára! – ordította le Arthas a kapitányt.

Ekkor a varázslónő furcsa mozdulatokat tett kéken izzó varázspálcájával, amely roppant hatásosnak bizonyult. Másodperceken belül egy hatalmas vízelementál jelent meg előtte, amely agresszíven az ogrét kezdte ütni. Az óriás szívesen megfutamodott volna, de már késő volt. Az elementál olyan ütést mért a fejére, amelyet minden bizonnyal még a legerősebb thoriumpáncél sem védett volna ki.

A kis bemutató után az elementál és a varázslónő a herceghez sietett.

- kapitány, bemutatom a Kirin’Tor legtehetségesebb varázslónőjét! Jó újra látni téged, Jaina!

Niedel kapitány elégedetten bólintott.

- Téged is, Arthas! Már régen volt, mikor utoljára egy herceggel utaztam valahová.

Jaina elpirult, s Arthas vadul vigyorgó szája még szélesebb mosollyá vált. Arthas már gyermekkora óta ismerte Jainát és élete legszebb emlékei jutottak róla az eszébe.

- Induljunk el a híd felé és nézzünk körül arra! – vágott közbe az untatott Niedel.

- Rendben, kapitány. Induljunk!

Niedel szeme felcsillant e szavak hallatán, s csapatát indulásra parancsolta. Arthas azonban ennek már kevésbé örült. A Jainával való találkozás felüdítette lelkét, de a tény, hogy a fertőzés után mennek kutatni, ismét nyomasztotta. Azonban ezúttal inkább dühöt váltott ki belőle, mint szorongást, minél előbb túl akart lenni rajta. Megindultak a folyóval párhuzamosan a Királyok útján az első északi falu felé.

- Semmit sem változtál, Jaina – mondta Arthas félmosollyal az arcán.

- Régen találkoztunk utoljára! Talán már 4-5 éve?

- Igen, talán. Talán már régebb óta. Többször is meg akartalak látogatni Dalaranban, de az edzőim éjjel-nappal a legtöbbet kívánták tőlem, aztán meg az orkok…

- Tudom, miről beszélsz. Az egész Kirin’Tor ezzel volt elfoglalva! Mostanáig… - Jaina mintha megrémült volna saját szavaitól.

- Ezt meg hogy érted?

A beszélgetés egyre feszültebbé vált, és bár Arthas nem kívánt a fertőzésről diskurálni, most mégis felkeltette benne az érdeklődést Jaina.

- Mostanáig a tanács az orkok veszedelmével foglalatoskodott… De most… Megmagyarázhatatlan okok miatt mindenki erről a fertőzésről kezdett el beszélni. Pedig már rengeteg járványt könnyedén túlélt Lordaeron, most mégis…

- Ne aggódj, Jaina, nem lesz baj! – vágta rá Arthas komolytalannak tűnő megjegyzését.

- Azt hiszem, igazad lehet.

Majd nyugtalanító csend lett úrrá rajtuk.

- Milyen a dalarani élet? Sok igen fanatikus mágustól hallottam már, hogy az ott élő varázslók igen elszigetelt életet élnek – kérdezte Arthas.

- Valóban vannak ilyenek is, de a többségünk nem rendeli alá saját életét a mágiának, csupán a részévé teszi azt.

Az idő mintha csak repült volna, miután Arthas és Jaina mélyen elmerültek a beszélgetésben, s felidézték egymás iránti gyöngéd szálaik emlékét.

- Uram! Elértük az északi területek peremét! Megérkeztünk az első faluba.

- Köszönöm, kapitány, jól navigált.

Ahogy beljebb nyomultak a faluban, a lakosok mutogatni kezdtek és körülállták őket.

- Nézzétek, ez Arthas herceg! – kiabálta egy falusi nő.

- Jó napot, milord! – köszöntötték a polgárok a herceget.

Miközben Arthas csapata lassan vonult át a falun, az egyik polgár megszólította a herceget.

- Milord! Valami nincsen rendben azzal a híddal!

- Megnézzük! – válaszolta Arthas.

A híd romokban hevert, mintha csak egy ork roham verte volna szét.

- Tudja, mi történt vele?

- Fogalmam sincs, Milord! A folyó túlsó oldalán élőkkel sem beszéltünk már több napja!

- Utánajárunk, ne aggódjon! – nyugtatta a falusit Arthas.

Mivel a híd leomlott, Arthas és csapata kerülőútra kényszerültek. Tovább haladtak a folyó mentén, amíg nem találtak egy olyan részt, ahol a víz elég sekély volt ahhoz, hogy átkeljenek rajta. Már csak vissza kellet gyalogolniuk a híd másik feléhez. Szerencsére az átkelőhelyet hamar megtalálták, így nem számított nagy kerülőútnak. A nap még mindig vadul sütött, most azonban Arthas mégsem érezte a kánikulát. Megpillantották a falu másik részének egyik épületét. Ettől a pillanattól kezdve pillanatokon belül elértek a hídhoz. Niedel és néhány katonája alaposan megvizsgálták a hidat, s a következő megállapításra jutottak:

- A hidat kétség kívül lerombolták, Arthas herceg!

- Talán orkok tehették? – kérdezte Arthas.

- Nem, uram. Az orkok nyomai sokkal durvábbak, és nem elég okosak ahhoz, hogy hamis nyomokat hagyjanak itt.

- Akkor valószínűleg banditák lehettek. Szívesen megtalálnám őket, most azonban küldetésen vagyunk, és az az első!

- Igenis! – helyeselt Niedel.

Sarkon fordultak és elindultak a falu további szegleteibe. A falu elhagyatottnak tűnt, senki sem volt a szabadban, a házak ablakai és ajtói pedig tárva nyitva álltak. Sok volt a törött ablak és a darabokra tört ajtó, virágcserepek hevertek a földön. A falut szétzúzták, mégsem hasonlított egy ork támadás nyomaira. Ez a látvány amúgy is eléggé nyomasztó volt, de akkor hirtelen három szövetségi gyalogost pillantottak meg, akik éppen egy harc közepén voltak és próbálták védeni magukat a túlerővel szemben.

- Védjétek magatokat! Nem jutnak át a nyilaik! – ordította az egyik katona.

A gyalogosok maguk elé tartották hatalmas pajzsukat, hogy ezzel védjék magukat az ellenség nyilaitól. Arthas, ahogy közelebbről is megpillantotta a támadókat, rájött, hogy nem emberekkel van dolga.

- Csontvázak? Elpusztítani őket, azonnal! – parancsolta Arthas, aki nem tért magához az ellenség láttán.

Az elit csapat megindult, s ahogy a súlyos páncélokban a gyalogosok futottak a lövöldöző csontvázak felé, a föld mintha remegett volna a nagy súlyok hatására. A csontvázakat többnyire mágiával kelthetik csupán életre, s azok, akik ilyen varázslatokat képesek használni, általában igen jártasak a halálmágiában. Szerencsére ezek az élőhalottak nem az erejükről híresek, így Arthas csapata hamar legyőzte őket. A csata végeztével Arthas aggodalmasan fordult a három megmentett gyalogoshoz.

- Mik voltak ezek? Hogy kerültek ide?

- Csontvázak voltak, Milord. Az egész falut lerombolták, semmit sem hagytak egyben és…

- Ennek utánajárunk! – mondta Arthas immáron sokkal komolyabb hangon, mint eddig.

Rendbeszedték magukat s elindultak a három megmentett katonával együtt. Arthas nem értette, hogy kerülnek csontvázak Lordaeronba. Ráadásul lerohantak egy falut. Ilyet még sosem tapasztalt, csupán erdei vadak ellen és az orkok ellen harcolt eddig. Habár hozzájuk képest a csontvázak könnyű ellenfélnek bizonyultak. Majd a következő pillanatban Jaina talált valamit.

- Arthas, nézd!

A herceg tekintete a közeli gabonaszállítmányra irányult.

- A talaj a szállítmány körül… elpusztult – folytatta Jaina.

- Ez nem természetes, égessük fel! – ordította Arthas, gondolkozás nélkül.

A csapat néhány tagja azonnal tüzet csiholt, hogy eleget tegyenek a parancsnak.

- Talán jobb, lesz ha megvárjuk amíg leég – mondta Jaina.

- Igen, ha már csak hamu marad, továbbállunk, s addig pihenünk.

4. Fejezet

Az Elátkozottak Szektája

A szállítmányt elemésztő lángok lassan teljesen eltűntek, s a gabona helyén csupán por és parázs maradt. Arthas és csapata már felkészültek a továbbindulásra.

- Kapitány, mindenki rendben van? Indulhatunk? – kérdezte Arthas.

- Két katonánk könnyebben sérült, de harcra készek!

- Remek, akkor nyomás!

A csapat ismét megindult, s a történtek után már senki sem vette olyan könnyedén a küldetést. Mindenki figyelt, s szemlélték a gyanús helyeket. Ahogy tovább haladtak, a faluban többször is találkoztak még csontvázakkal, de nem jelentettek különösebb kihívást a számukra. Több csontváz karddal és pajzzsal támadt, de ezek sem tartották vissza a csapatot.

- Nem értem, mit keresnek itt ezek a csontvázak! Lordaeronban még soha nem fordult ilyen elő – mondta Arthas.

- Tudod Arthas, nyomasztó időket élünk. A fertőzés, most ezek a csontvázak és az a fura próféta… - majd Jaina tovább figyelte a gyanús helyeket, mintha meg sem szólalt volna.

- Mégis miféle prófétáról beszélsz?

- Antonidast meglátogatta valamiféle próféta. Egy egyszerű varázslatot használtam, hogy elrejtőzzek, miközben beszéltek. Azt mondta, hogy valami szörnyű dolog közeledik és el kell menekülnünk előle. Persze a mester elküldte.

- Ez az alak apám kastélyában is feltűnt. Hasonlókat mondott neki is… - mielőtt Arthas végigmondhatta volna, Niedel közbevágott:

- Arthas herceg!

A csapat pontosan két nemes elf felé haladt, akik mintha csak őket várták volna az egyik lerombolt ház mellett.

- Elfek – folytatta Niedel.

A sok csontváz után felüdülés volt elfeket látni, de éppen emiatt az osztag elővigyázatosabb volt.

- Üdvözlünk, Arthas herceg! – szólt az egyik elf és közelebb sétált a herceghez. - Innen északra található egy gabonaraktár, igen erős negatív energiákat érzünk onnan!

- Üdv, nemes elfek! Köszönöm a felvilágosítást. Ki küldött ide benneteket?

- Silvermoonból érkeztünk, hogy megtisztítsuk ezt a furcsa fertőzést. Azonban túl erős energiák uralkodnak itt, és ketten nem tudunk megbirkózni vele – válaszolta a másik elf hevesen.

- Rendben van. Kövessetek, megnézzük azt a gabonaraktárt!

A csapat ismét mozgásba lendült, s elindultak észak felé. Ellenségnek ezúttal nyoma sem volt, s emiatt a katonák figyelme jócskán csökkent. Mikor már lassan húsz perce gyalogoltak, elkezdett beesteledni.

- Uram, jobb lesz, ha nemsokára tábort verünk, nem volna szerencsés éjszaka folytatni az utunkat, amikor... – Egy váratlan pillanatban kicsapódott a házak ajtaja, amelyek mellett éppen elhaladtak, s néhány csontváz megrohamozta a csapatot.

- Csapda! – kiáltott Jaina.

A váratlan csapásra nem lehetett felkészülni. Több katona is meghalt, védekezni sem volt idejük.

- Megölni a csontvázakat! Megölni mindet! – ordította Arthas.

Abban a pillanatban, amikor Arthas kimondta e szavakat, kard suhant el mellette, csupán arasznyira. A csontváz úgy mozgatta állkapcsát, mintha lélegezni akarna, de nem kapna levegőt. Meglendítette ismét kardját, de Arthas ezúttal gyorsabb volt s hatalmas pörölyével pont fejen találta az élőhalottat, amely azonnal széthullott. Ahogy körbenézett, a csontvázakat legyőzték.

- Tovább kell mennünk, nem biztonságos itt – jelentette ki a herceg.

- Igenis, uram!

S Niedel visszahelyezte kardját a hüvelyébe. Alig pár perc további gyaloglás után megpillantották a gabonaraktárt. Egy furcsa varázsló, csuklyás alakok, csontvázak, csontvázhoz hasonló hús-vér lények és egy hatalmas förtelem állt a raktár előtt, majd a varázsló megpillantotta Arthas csapatát.

- Felfedeztek bennünket! Meneküljünk, testvéreim! Nem szakíthatják félbe a küldetést. - Majd a varázsló és a követői elfutottak, hátrahagyva az élőhalottakat. Arthas szívesen üldözőbe vette volna, de először végeznie kellett a lényekkel, melyet a varázsló hátrahagyott.

- Az a lény ott úgy néz ki, mintha különböző hullákból lenne összevarrva – állapította meg Jaina.

- Majd azután tanulmányozzuk, miután kinyírtuk, jó?

Majd Arthas lihegve támadásra intette a csapatot. Abban a pillanatban négy csontváz támadt rájuk. A fáradt katonák azonban még mindig remekül harcoltak, eközben megérkezett a hatalmas és a hús-vér lények is. A csata közepette Arthas látta, hogy úgy üti el a katonákat a förtelem, mintha csak faágak lennének. Niedel csapata majd végez a többivel, gondolta Arthas.

- Jaina! Idézz jégesőt! – ordította, s a lány rögtön a varázspálcájával kezdett hadonászni. Hirtelen kisebb felhők jelentek meg az égen pont a lény feje felett, s vad jégeső zúdult alá. A borzalom figyelme elterelődött, s abban a pillanatban Arthas gyomron vágta pörölyével, majd oldalba, amely leterítette a lábáról a szörnyet. Jaina tűzgolyókkal támadta a földön heverő lényt, amely halálra égett. A furcsa, hús-vér lények Niedeltől balra az egyik halott katonát zabálták, aztán Niedel megtámadta őket. A hús-vér csontvázak sokkal kitartóbbnak bizonyultak, mint csupasz társaik. De a túlerővel szemben nekik sem volt esélyük. Időt nem vesztegetve Niedel és csapata felgyújtották a gabonaraktárt, ami azonnal lángra lobbant s méretes füst közepette elkezdett szétégni.

- Ki volt az a köpönyeges varázsló? – kérdezte Arthas.

- A köpenyeges alak egy nekromanta volt. Valószínűleg ő áll a fertőzés hátterében és az élőhalottak feltűnésében – s Jaina válasza közben a lángokat táplálta tűzlabdáival.

- Az út, amelyre elmenekültek, Andorhal felé vezet. Nem járhat még messze. Ha követjük, meglelhetjük a válaszokat, amiket keresünk. Induljunk!

- Uram, az embereimnek pihenésre van szüksége, le kellene táboroznunk valahol.

- Nekünk is, kapitány. Andorhal nincs messze. Amint a közelébe érünk, letáborozunk, s holnap folytatjuk a keresést.

 Kevesebb, mint egy óra séta után már jól látszódtak a város körvonalai, de a farkasvonyítás arra engedte következtetni Arthast, hogy már későre jár.

- Jól van, emberek, itt letáborozunk. Reggel hamar továbbindulunk, s átkutatjuk Andorhalt.