Az ironforge-i nagykönyvtár egyik eldugott szegletében egy termetes törp írnok épp a jelentését jegyzeteli: „Egyes legendák egy fegyverről regélnek, mely réges-rég keletkezett, tán még mikor a tenger nem szelte ketté a szárazföldeket, s az emberi elme föl se érte volna ésszel a háborút. Úgy tartják, ez volt a legelső kegyetlen céllal alkotott harceszköz, s ez, mely a pusztulás istennőjének szavára készült, már létrejötte előtt milliók életét követelte. Évszázadokon át kovácsolták rabszolgák ezrei, felhasználva a legnemesebb érceket, és a legősibb vulkánok láváját. Átkozott egy fegyver, melynek feladata csupán, hogy életre hívja úrnőjét, ki aztán igába hajtja a világot. Szerencsére az eszközt elrabolták, és ismeretlen helyre elrejtették a Fény rend tagjai, kik eztán saját kezűleg ontották ki életüket. Ám ha egyszer valaki rátalál, akkor isten irgalmazzon mindnyájunknak.

            A történelem azonban furcsa játékot űz az egyszerű emberekkel. Egy vándor, ki életét szentelte, hogy felkutassa Sulfurast – ezt a pusztító hatalmú pörölyt -, meg is lelé azt, s immár 10 éve tartja rettegésben a világ népeit, miközben a fegyver hatalmas ereje teljesen eltorzította. Mind a lelke, mind a teste átváltozások során ment keresztül, s mára nem lett több egy életekre szomjazó elementálnál. Egyetlen célja, hogy a világ ura legyen, s életre keltse az isteni úrnőt.

            A birodalom lakossága a pánik szélén állt, s csak együttes erővel tudják legyőzni Ragnarost. Így Kalimdor erős népei békét kötöttek Azeroth nemes hőseivel. A találkozón megjelent a Szövetség zászlaja alatt a nemes törp király, Salsus Regin. Az emberek hadvezére, Letifer Varago. És a bölcs elfek főpapnője, Eldorin Fidens. Míg a Horda zászlóit a hármas testvérpár vitte, kik Ogrimmar hatalmas falai mögé bújva irányították Kalimdort. E három ifjú neve Singultus, Calamus, és Priscus.

            Miután megkötötték az istenek által megpecsételt egyezséget, hatalmas csaták indultak Ragnaros nagyúr seregei ellen, kikhez immáron a nagyravágyó goblin kereskedők is csatlakoztak. Szörnyű csatákon át, hatalmas veszteséget szenvedett mindkét fél, míg végül Regin egy végső csapással földre teríté Ragnarost, s az eltűnt, mint a kámfor. Senki nem tudja mi lett vele, egyesek még rebesgetik, hogy tán elhagyta ereje, míg mások váltig állítják, hogy meghalt. De szerintem…”

            -Még mindig nem tudsz megnyugodni, értsd meg Ragnaros nagyúr meghalt – egy rózsaszín hajú kicsi gnóm lépett az asztalon dolgozó törp mellé.

            -Áh, te vagy az! A szívbajt hoztad reám. Na menj vissza játszani, és a történelmet bízd csak rám! Különben, igen, még mindig tudom, hogy egyszer visszatér közénk.

Mind ennek már majdnem egy éve…

II.fejezet - Újjászületés

            Stormwind, az emberek dicső fővárosa, mellette eltörpül bármely más torony vagy ódon kastély. Sok csatát megért, s minduntalan bizonyította lakosainak nagyszerűségét. Ám a király halála során egy kisgyermek lett a trónörökös, ki nemhogy az irányításhoz nem ért, de magát is alig tudja ellátni. Így talán az egyetlen, aki összetartja a királyságot ezekben a vészterhes időkben, az a hősies hadvezér, Letifer Varago.

            Egyik este, mikor a Hold ezüstös fényköre elnyomta a csillagok fényét, s az ég mellette oly sötétnek tetszett, mintha szurokkal burkolták volna be, egy hírnök vágtat végig a kihalt utcán, egyenesen a királyhoz – pontosabban a hadvezérhez – sietvén.

            -Uram, újabb csapatokról kaptunk hírt Westfallból – törte rá az ajtót Varagóra.

            -Számítottam e szörnyű hírre. Mióta legyőztük Ragnarost – itt nagyobbacskát horkantott –, és a Kalimdoriak kiléptek a szövetségből, minduntalan azon vannak, hogy meggyengült hazámat leigázzák. De most, ha megkérhetlek, hagyj magamra, és ha még egyszer így rám rontasz, akkor ahhoz képest, amit tőlem kapsz, a felséged kirohanása csupán madárcsicsergésnek fog tűnni.

            A tolmács megszeppenve kioldalazott a szobából. Miután magára maradt, a hadvezér leült asztalához, s töltött magának egy öblös pohárkányit, valami szép borostyánszínű itókából.

            -Az élet… de nehéz is manapság… - egy húzásra felhörpintette az italt, majd mély álomba zuhant.

            Gondterheltek voltak a napjai az elmúlt pár hónapban, és senki nem hibáztathatja érte, hogy belefáradt. Napvilágnál minduntalan a csatákról elmélkedett, döntéseket hozott, s mikor a Hold az igazi úr, Ő akkor is rémálmoktól szenved. Minden éjjel, ha lehunyja szemét, átéli  mindazon vészjósló történéseket, melyek az igazi háború letudta után történtek, s melyek talán egy nap a vesztét okozzák.

            S ím most is eljött hozzá e démoni tündér, ki álomporral hinté be, s ezzel az emlékek völgyébe csalja elméjét.

            A Ragnaros vezette Lángoló Légiót legyőzték, s minden harcos behódolt a Szövetség hatalmának. A kereskedők váltig állították, hogy kényszer alatt cselekedtek, így visszatérhettek kikötőikbe, habár jogaikat jelentősen megcsonkították. Kalimdor népei kiléptek a Szövetségből. A testvérek megalapították saját szövetségüket, melyet ezután – nemes egyszerűséggel – Hordának neveztek el. Viszont az ugyancsak ott élő Taurenek – ezek a bociszerű teremtmények őseik útját követik, s mindvégig semlegességet esküdtek –, nem kis felháborodást keltve, de nem álltak be soraikba.

            Álmában nagyot horkolt, s a szépen megmunkált ezüst pohár, melyet még mindig ott szorongatott kezében, most hatalmas koppanással a padlóra hullott, akaratlanul is felvervén gazdáját. A szobában kialudtak már a fények, s túlvilági csend honolt. Az ébredező felkelt székéből, majd miután kicsit megtántorodott, a fény hiányától tapogatózva elindult az ajtó felé. Kilépett a holdvilágba, s talán azt se tudta hova, de megindult a kihalt utcákon. Nem találkozott egy árva lélekkel sem, s furcsállta is hogy a helyőrség mért nincs a posztján.

            Kicsivel később meg is kapta rá a választ, ugyanis mikor elérte a vásárteret, tivornyázó orcokat pillantott meg. A több tucatnyi, állig felfegyverzett, zöld szörnyeteg a város sajtkészletét dézsmálta, s mint az ábra mutatja, megtalálták a borospincét.

            -Az nem lehetséges… - bizonygatta magának, mert kezdte megérteni mi történt itt. A kétségbeesés elhatalmasodott rajta, miképp bizonyosnak látszott, hogy míg Ő aludt, bevették Stormwindet, s egyes-egyedül maradt. Az egyetlen kijáratot lezárták, és nemes katonái is magára hagyták volna?

            Megiramodott hogy visszatérjen irodájába. Futás közben nem is érezte, hogy mekkora zajt ver maga körül, így annak az esélyét kockáztatta, hogy esetleg lebukik.

            Félúton járhatott, mikor érezte, hogy valami a földre rántja. Az eséstől beverte a fejét, s mikor kinyitotta a szemét…

            -Áááááááááááá – álmából felriadt, s torkaszakadtából elüvöltötte magát. Mikor azonban észrevette, hogy még mindig az irodájában van, elszégyellte magát, s csak reménykedett hogy senki nem hallotta meg.

            A helységet most átjárta a fény, s betöltötte a kintről jövő madárcsicsergés, melybe a kint játszadozó kisgyermekek önfeledt nevetése vegyült. Az álomtól még kissé kótyagosan feltápászkodott a székéből, és nekitámaszkodott az egyik nyitott ablaknak. Teljes szívéből hálát adott, hogy ez csak egy álom volt…

III. fejezet – Invázió

            Ám térjünk át történetünk homályos részeire, mégpedig hogy miképp is kerültek az ártatlan kis gnómok - kik a technika megszállottságától elbódulva nem tiszteltek sem istent, sem embert – a nagyúr behatása alá, s miképp váltak a Szövetség ellenségivé. Az átláthatóság érdekében, egy bölcs ember meséjére hivatkoznék.

Ironforge hatalmas falai közt, egy pompás csarnokban, éppen Néptörténet óra folyik. Az okulni vágyók – az izgalmas történet dacára – itt is, ott is a padra borulva próbálták kiűzni fejükből a csatáknak bármelyfajta formáját. A bölcs öregúr, látván a tanítványi által nyújtott hatalmas „aktivitást”, meg se próbálta őket nagyobb figyelemre ösztönözni.

Miután a Troll lázadásokról szóló beszámolója végére ért, már jócskán delet harangoztak, s az ablakokon besütő napfény aranyló csillogást kölcsönzött a terem minden kis porszemének.

-Ha nem haragudtok meg rám, most egy olyan történetbe kezdenék, mely talán felkelti az érdeklődéseteket, s még azt is lehetségesnek látom, hogy némiképp kárpótlást nyújthatok nektek az időért, amit most rám pazaroltok, miközben a szabadban kergethetnétek a medvebocsokat.

Történelmünknek ez a része tán a legkedvesebb számomra, hisz pont itt kezdődött, ahol most épp a róla szóló monda szárnyra kap, s remélhetőleg majd egyszer Ti is továbbadjátok utódaitoknak, és azok utódainak. Az események fonala mindössze 30 vészterhes napot ölel fel, mely azonban a törpék életét veszélyeztette. Még mielőtt azonban hagynánk, hogy a történelem áradata elsodorjon minket, megkérnék mindenkit, hogy bármit is hall majd ebben a pár percben, az alapján ne skatulyázza be a gnómokat, hiszen mint látjátok, most is vannak közöttünk jó páran.

A lázadás tehát valahogy 2 évtizeddel ezelőtt kezdődhetett, s senki nem sejthette, hogy ezek egy invázió előjelei.

Első nap: Az ironforge-i vasolvasztó hatalmas kohói, s fémmel teli medrei csodálatra méltatnak az egész birodalomban. Nincs még egy ilyen páratlan építmény, mely ekkora hasznot is hozna építőinek. Tán nem túlzás azt mondani, hogy Azeroth földjén minden második fegyver itt készült, s talán az összes, ami nemes kézben forog. Ám az éves ellenőrzés során – igen pontosan az első napon –, találtak egy hatalmas problémát, ugyanis az elmúlt hónapokban a feldolgozott érc 30%-a eltűnt. Senki nem tudta hogyan lehetséges ez, hisz a folyékony vas majdnem 2500°C-os. A kivizsgálás alkalmával – ami miatt majdnem egy teljes napot állt a munka, s ezzel megbolygatták a törpék precíz rendszerét – egy hatalmas elvezetőt találtak az egyik kohó alján, melyet azonban nem tudtak végigkövetni, hiszen egyenesen mélyre, a semmibe visz. A hibát kijavították, s estére már folytatódott a termelés.

Harmadik nap: Nos, miután lenyugodtak az indulatok, s már-már mindenki azt hitte, hogy csak egyszerű mulasztás miatt történt az incidens, hát igen, akkor sajnos jött a további probléma. Történetünk harmadnapján ugyanis olyan dolog történt, melynek még mindig viseli erődítményünk a nyomait. És ha jobban körülnéznétek, talán Ti is felfedezhetitek… - no, senki? – történetesen, ahol most épp állunk – legalábbis én – tehát itt, a Gigászok csarnokában, a teljes talapzat beomlott. Az esetet szerencsésnek mondhatjuk, hisz senki nem halt meg, de a roppant értékű ősmárvány padlót senki, és semmi nem hozhatja vissza.

Negyedik nap: A történteket tudósaink patakoknak tudták be, melyek lassanként bomlasztották a sziklát alattunk, így nem indult semmilyen eljárás. Ideiglenesen elkerítették, s őrséget állítottak az árok szélére.

Hetedik nap: Egy kisfiút, pontosabban egy gnóm kisfiút – itt egy kis szüntetet tartott a professzor, és figyelmeztetően felemelte mutatóujját -, szóval az imént említett gyereket, ki alig pár száz méterre lakott az omlás helyszínétől, különös tünetekkel – vagyis azzal, hogy sötétzölddé színeződött a bőre – a gyógyítókhoz szállítottak. A vizsgálat után kiderült hogy bár igencsak… khm… megváltozott, de különben makkegészséges. Ezek után hazaengedték, habár a vizsgálat eredményeit elküldték Darnassusba – a hatalmas ősfa, mely ágai között az elfeknek ad otthont.

Tizenegyedik nap: A falakon belül élő gnómoknak már majdnem a fele elszíneződött, így elrendelték Ironforge azonnali karanténba helyezését – s mint ilyenkor –, ezek után egyetlen élő sem hagyhatta el az erődítményt. A kijáratokat lezárták, s a hatalmas ólom kapura – melyet még egyetlen csatában nem törtek meg –, felkerültek a hatalmas zárak, s reteszek. Ám ekkor még az ezek után bekövetkezendőkből semmit sem sejtettek, s csak egyetlen dolgot éreztek balszerencsének, mégpedig, hogy hatalmas királyuk, Regin, a falakon kívül rekedt, mivel épp diplomáciai kötelezettségeit teljesítette.

Tizenötödik nap: A kór iszonyatos sebességben terjedt szét, bejutott minden ajtón, minden bedeszkázott ablakon, senki nem menekülhet. A sikátorokban egyre gyakoribbak voltak az összetűzések, sokasodtak a rongálások, s minduntalan verekedőkkel találkozott az utcákra vetődő. A tudósok az egyetlen lehetséges magyarázatnak a krátert tartották, mondván, hogy onnan érkezett a fertőzés. Ám a vizsgálat során kiderült, hogy több száz méter mélyre nyúlik. Kockázatos lett volna leküldeni bárkis is, így nem tudhatták meg, mi, vagy talán ki van a legmélyén. Próbálták elzárni több módszerrel is, de másnapra vagy csak romokat találtak a zsilip helyén, vagy teljes egészében a mélybe veszett. Ezen felül, tucatnyi azonosítóval nem rendelkező gnóm munkás jelent meg, kikről egyáltalán nincs semmilyen adat, s nem is a megszokott dwarwish nyelvet beszélték, hanem valami furcsa mormolós hablatyot.

Huszadik nap: A helyzet kritikussá vált. Már nem csak a gnómok fertőződtek, hanem minden olyan törp is, aki nem tisztavérű családból származik. Új tünetként jelentkezett az ingerlékenység és tombolási vágy. A munkák leálltak, a vaskohók majdnem teljesen kihűltek, s akik még tiszták voltak, azokon úrrá lett a pánik.

Huszonkettedik nap: Alig tucatnyi törpe maradt tiszta, s nem kapta meg a fertőzést. Ők a templomba menekültek egy este, s elzárták magukat a kint őrjöngő tömegtől. Kívül, a hegyekben tombolt a szélvihar, így dermesztő hideg ült a csarnokokon. Mivel a kohók nem olvasztották a vasakat, s nem fűtöttek hőjükkel, így az egyetlen oltalmazó a hideggel szemben a fáklya maradt, melyet mindegyikük oly görcsösen szorított magához, s melyek egy-két órán belül amúgy is kialszanak.  Egyre esélytelenebbnek tűnt a helyzet, s a fertőzöttek biztos megindultak a külvilág felé.

Huszötödik nap: Pirkadatra a zajok eltompultak, a dörömbölés megszűnt. Síri csönd ült minden egyes termen, minden kis repedésben. A túlélők már-már azt hitték álmukból ébredvén, hogy az egész csak egy rémálom lehetett, s mivel látták, hogy még mindig a templomban vannak, az is felvetődött bennük, hogy a fertőzöttek tán kijutottak a külvilágba. Miután három órával később sem kaptak semmilyen életjelet, elkezdték lebontani a torlaszt a bejáratból. Egyetlen árva lélekkel sem találkoztak, míg végigjárták a főbb folyosókat, habár nem is juthattak ki, mivel a kapu ugyanúgy tornyosodott föléjük, mint mikor otthagyták. Ezek után már kezdek kicsit megnyugodni, bevonultak egy takaros kis házikóba, s raktak egy kis tüzet, hogy ne kínozza tovább őket a fagynak ezernyi tüskéje. Pár órára rá, valamilyen kattogó, kaparászó hangra lettek figyelmesek, mely nemhogy egyre erősödött, de az is aggasztó volt, hogy egyenesen az árok felől érkezett. A zaj előidézője nem is váratott sokáig magára, hiszen pár percre rá olyasmi történt, melyet tán csak a legrosszabb rémálmaikban látnak egyesek. Történetesen ezer, meg ezer furcsa robot tört felszínre, melynek mindegyikét egy-egy sötétzöld bőrű gnom irányított. Hatalmas robajuk háromszorosára erősödött a falakról visszaverődve, s a belőlük felszálló füst fojtogatta a belélegzőt. A túlélők ezt látva egy lélegzetvételnyi ideig leblokkoltak, majd ahogy csak bírták rohantak az ellenkező irányba…

Harmincadik nap: -A Szövetségééééééééééééért! – ordította Regin, majd kalapácsával oly erejű ütést mért az ólomkapura, hogy az szilánkjaira tört. Miután meghallotta, hogy karantén van hazájában, minden dolgát félbehagyva rohant, hogy erőt nyújtson népének. Maroknyi serege, mely mindeddig egyszer sem vallott kudarcot, most együtt lépett vele az omladozó Ironforge-ba. Beértek az oltalmazó falak közé, s rögtön szembesülniük kellett az elmúlt napokban történtekkel. Egy hétköznapi ember tán fel se fogta volna még, mi történt itt, mire a királynak már úgy lengett a pörölye, hogy ki látja, azt hinné valami légycsapó van a kezében, semmint egy több mázsás hadeszköz. Regin jelenléte embereit is eltöltötte erővel, s hullottak is a gnómok százával. Ám minél többel végeztek, annál több érkezett. Túlélőkben már nem is reménykedtek, így megpróbálták átverekedni maguk a kohók vezérlőjéig, hiszen az elfektől Salsus azt a választ kapta az elküldött mintára, hogy ezt a vírust csak a hő győzheti le. Így hát lengtek a kardok, a roppant kalapácsok, míg el nem érték az olvasztót. Itt azonban az eddigieknél vészesebb ellenfél volt kilátásban. Ez a valami a felvidéki troggokra hasonlított leginkább, melyek hatalmas méreteikkel az ég felé törnek, ám ennek csupán csavarok, s lőpor volt az agya helyén. A helyzet úgy hozta, hogy Reginnek egyedül kellett megküzdenie a szörnnyel, mivel katonái a beáramló gnóm sereget tartották fel. Az eset pillanatok alatt történt, annyit viszont tudhatunk, hogy minden erejét elhasználta abban az ütésben, mely nem csak rá, és ellenségére volt halálos, de ereklye számba menő felwoodi kalapácsa is kettétörött. Eztán mintha erejüket vesztették volna a törpe harcosok, s a gnómok rávetették magukat a földön fekvő királyra. Történetünk így is végződhetett volna, azzal, hogy Ironforge elbukik, s elszabadulnak a gnómok. Ám a törpök valaha élt legbölcsebb királya nem adta, nem adhatta fel a harcot. Összeszedte maradék erejét, s minden izmát megfeszítette, innentől már csak egy cél éltette Őt, hogy elérje, beindítsa az olvasztókat.

-A Szövet… Ironfogeééééééééééééérrrt – levetette magáról a gnómokat, melyek szétrepültek a csarnokban, s egyetlen rugaszkodással meghúzta az indítókart.

            Pár pillanat alatt átjárta a tűz melege az egész erődítményt, s eljutott még a legutolsó fertőzöttig is. Átjárta testük, megszállta fagyos szívük a tűz, mely eztán oltalmazta őket a vírussal szemben.

            Csönd van.

            Mostmár csak a gépek zakatolását lehetett hallani, nem mozdult semmi, nem állt fel senki. Több tízezren fekszenek ím a padlón, s nem tudni ki élő, s ki holt. Kik túlélték, mind visszaváltoztak immár. Egyetlen dolog bizonyos, hogy itt egy nemes törp vére folyt.

Ezek után a történteket már a tizenkettek egyikétől tudjuk, kinek sikerült átvészelni azt az öt napot, miután betörtek a gnomok. Beszámolójából azt tudhattuk meg, hogy miután mindenki eszméletét vesztette, feltárultak a kijáratok, kinyílt az össze ablak, s milliárdnyi kis whisp szállt be rajtuk. Fényük betöltötte a tereket, s mintha siratót zengtek volna egy túlvilági hangon. Szépen, lassacskán körbefonták Regin testét, oly vigyázva mintha minden kis porcikája porcelánból lenne. A magasba emelték, alatta mint egy oltárként összeverődtek, s miközben emelték, folyamatosan örvénylett körülöttük a többiek hada, egyre csak zengvén siratójuk. A tornyon át távoztak az élettelen testtel, s senki nem tudja merre vitték , hogy végre nyugalmat lelhessen.

A történtek után pár héttel megjelent Eldorin Fidens, az elfek főpapnője, hogy segítséget nyújtson az új király megválasztásában. A ceremónia lezajlása után, még mielőtt távozott volna, beszámolt a túlélőknek egy roppant érdekes dologról. Állítása szerint a whispek Darnassusban mintha zavartak lettek volna, összegyűltek egy helyre a Szent Tó mellett, s körülvettek egy grizlit. Ám ez nem akármilyen medve volt, gyönyörű éjfekete bundáján csak egyetlen folt virított fehéren, egyetlen pöröly alakú folt.

S most azt kérditek, honnan tudom én mindezt? Egyszerű a válasz, én vagyok az a túlélő…