A szikrázó nap sugara szinte kéjesen siklott végig a hatalmas harci buzogány oldalán,a kovácsolt fémtestböl kékes füst szivárgott, jelezve, hogy tünde kezek készitették.

A kis gnóm utazó ámulva szemlélte a nemes fegyvert, hiszen az önmagában vagy kétszer annyit nyomott, mint a gnóm súlya. A fegyver egy robosztus elf lábánál pihent,az elf karjai nyugodtan pihentek a markolaton. Vállán kék selyemszalag jelezte, viselője tiszti rangú.

   A gnóm utazó még egy pillantást vetett a fegyverre, majd apró léptekkel elvegyült a piac sokaságában. Az elf mosolyogva nézett előre, ügyet sem vetve a tovahaladó gnómra, tekintetét lekötötte a karcsú elf lány kecses mozgása, aki tőrökkel zsonglőrködött a piac közepén. Mindig csodálattal bámulta a lányt, ilyenkor eszébe sem jutott a sok véres csata, amikben vállvetve küzdöttek a lánnyal, az orkok ellen.

Közben a vásári tömeg zsibongása alábbhagyott, és utat engedtek egy másik harcosnak,aki szintén másfél fejjel magasabb volt az embereknél, irdatlan páncélzata ellenére habkönnyű léptekkel masírozott a másik elf felé, nem hazudtolva meg nevét, amit Al Ameth tavát örökké fodrozó szellőkről kapott. Amint társa mellé ért, kölcsönösen tisztelegtek egymásnak.

-Skorp, megvettem mindent, akár indulhatunk... hideg élelem, fenőkövek, már csak varázsitalok kellenek végszükség esetére. Amyna?

Skorpus fejével biccentett a zsonglőrködő lány irányába, tekintetét azóta sem vette le róla. Szellő követte a mozdulatot, és mikor megpillantotta a lányt, ősi tünde nyelven suttogni kezdett, amit csak az elfek hallanak meg: itt az idő...

A lány könnyed mozdulatokkal táncoltatta dobótőreit a levegőben, szerette a piacok forgatagát, az ámuló tömeget, ahogy szájtátva bámulják mozdulatait, nem a pénzért szerepelt így, pusztán a móka kedvéért. Fejében hirtelen köddé váltak a gondolatok, és meghallotta Szellő szavait...

A lány, miután összepakolta kellékeit, odasietett a két várakozó testvéréhez, meghajolt, és kérdően nézett a rangidős Skorpusra.

-A nap fénye már halványul, alkonyatra már az öreg földeket kell járjuk, hosszú utunk lesz - felelte a harcos a kérdő tekintetre válaszul.

  Felmálházták az eddig egy fa tövében álmosan nyújtózkodó tigriseiket - az elfek tigrist ülnek meg ló helyett, így jelezvén a szemlélőnek harcias mivoltukat. "Ragadozónak ragadozó hátas dukál."

Komótos léptekkel hagyták el szent városuk épületeit, Darnassus őreinek tisztelegve hajoltak meg, miközben lassan leértek a tengerpartra. A tenger hűs habjai kis kétárbócos hajót ringattak az öbölben, a hajómester már messziről integetett a három utazónak.

   Gilen csillogó szemmel vizsgálta művét. Kezében kalapács, görnyedten hajolt az üllő fölé, rendkívül hosszú vörös szakálla sercegő hanggal jelezte, túl közel hajolt a még izzó fémhez.

-Keservit - kiáltott fel a törpe, majd hanyag mozdulattal átvetette füstölgö szakállát a saját nyakán, így megelőzve a derék arcszőr további rövidülését. Miután jéghideg vízben megmártotta az acéllá kovácsolt fémet, elégedetten törölte meg kezeit kötényébe, nem törödve vele, hogy a fehér textília nagy fekete foltokkal ékesül mozdulataitól.

-Ezért szép summát kapok majd, és beváltom ajándékokra - gondolta Gilen, majd a már előre elkészített bőrhüvelybe próbálta a frissen kovácsolt pengét. Tökéletesen illeszkedett, már csak a markolaton kell dolgozni.

Kicsivel később már a fegyveren alkudozott egy emberrel, egy nagy cédrus tövében álltak, Gilen gondterhelt arccal csavargatta vörös szakállát,majd kibökte:

-Tíz aranytallér!

-Micsoda?... Fejedbe szállt a mézsör, barátom, ötöt adok érte, többet egy rézpengövel sem... - felelt rá az ember.

-Nyolcnál kevesebbért nem adom, még ha hegyiogrék táncolnak a hátamon, akkor sem!! – kiáltotta a törpe.

Sokáig alkudoztak, ám a törpe nem csak a kovácsolás mestere volt, hanem sikeresen érvelt is, rámutatva, micsoda küzdelmek árán szerezte a fémet, amiből elkészítette a koromfekete pengét. "Ideális fegyver egy orvgyilkosnak, nem csillog, észrevétlen a jó kezekben." Erre a mondatra

az ember fintorogva ugyan, de rábólintott a nyolc aranyra, különben is unta már az évődést a törpével, teljesen rájuk esteledett közben.

A sikeres üzlet örömére Gilen úgy gondolta, lehajt egy kupa sört a fogadóban, az elfeknek úgyis hamarosan érkezniük kell...

   A palló kissé meghajlott mikor a két harcos lépdelt rajta, bár nem izmos testük súlyától, hanem a sok páncél miatt, amit viseltek. Amyna, aki az előbb még a hátuk mögött állt a dokkolóhajón, egy szempillantással később már vigyorogva húzogatta magán a feszes bőrruhát a két

harcos orra előtt, mintha ő lenne a fogadóbizottság. A lopakodás, a besurranás mestere volt a lány, nesztelen lépteivel hol itt, hol ott bukkant fel, mintha karcsú teste ködből lenne.

-Merre? - kérdezte szárazan Szellő, ő nem volt egy szószátyár lélek.

-Tudod, hogy mindig kocsmázik, itt lesz bent, lefogadom - felelte Skorpus mosolyogva.

Célirányosan a fogadó felé vették az irányt, már messziről hallatszott a lárma, a kupák üres koppanása jelezte, víg törpék mulatnak odabenn. Egy ilyen kikötöben nem kelt túlzott feltűnést pár utazó elf, így a törpe nem vette észre az érkezőket.

-Gilen! - harsant fel Skorp,és barátian hátbavágta a lócán sörözgetö törpét, aki italát félrenyelve nagy sörhabokat köhögött az asztalra...

-Barátaim! - kiálltott fel Gilen, miután lenyelte a szájában félúton rekedt sört, és az előbbi ijedtségtől és a sörtől ittasan, könnyes szemmel ölelte meg barátait. Ritka barátság volt ez, az elfek maguknak valók, nem szívlelik az idegen népeket, ám e törpe víg kedélyével és a Szövetség hadjárataiban bizonyított hűségével belopta magát az elfek

szívébe, elválaszthatatlanok lettek.

-Hallottátok, már elérték a megyehatárt is?! - kezdte a beszélgetést Gilen kissé komoran a témára tekintettel.

-Igen, a Tanács és az Ősök Köre is hadba szólított mindenkit, nem is időzhetünk soká, még az éj leple alatt oda kell érnünk a Vezérhez... -válaszolt Szellő.

Skorp lehajtotta a fejét, és csak ennyit szólt: -Nem fog örülni...

A kis csapat szedelőzködött, és miután a törpe leszámolt öt ezüstpénzt a csaposnak, a távozás mezejére léptek.

   A dicső Hold ezüst fényei ritmikusan táncoltak a kis kerti tó víztükrén. A druida hosszasan nézte a fény játékát, majd tekintete saját hullámzó arcvonásaira tévedt a kis tó tükrében.

Az elfek messziföldről híresek voltak szépségükről, ám az ő vonásai nem ilyenek voltak. Nagyon nem. Arcát a tűz bélyegezte meg, felső ajka kis vonallá zsugorodott, szabadon hagyva hegyes metszőfogait. Halántékától lefelé mindkét oldalon szörnyű hegek borították, egész az álláig.

A pillanat, amikor egy csatában égő gerendák temették maguk alá, örökre groteszk, vicsorgó mimikát sütöttek arcára. Az elfek hiú lények, és túl büszkék, hogy sisakot viseljenek harcban.

 Ez immáron örök mementóul szolgált a druidának, mi volt egykoron. Fiatal

druidaként otthagyta a szent erdőket, a Nagytanács hívó szavára beállt a Szövetség egyesített dandárjainak egyikébe, Vinidiustól, a híres paladintól tanulta meg a hadviselés fortélyait. Idővel megalapította a saját klánját, a legvitézebb harcosokat toborozta össze, és hadvezérré

vált.

De a sok vérontás mindenkiben nyomot hagy. Álmatlan éjszakákon újraélte a szörnyű háborúkat, sok jó vitéze halálhörgését, a kinszenvedők utolsó szavait hallotta újra és újra...

Az elfek hosszú életet kaptak az Istenektől, ám a druidák egész emberöltőket aludhattak át, meghosszabbítva ezzel az életüket, hogy akkor ébredjenek, amikor a szükség úgy kivánja. Túl sok teher, túl sok érzelem, gondolat, elnyujtva évszázadokra. A természet haláltusája a kórságtól,

amit az élőholtak hintettek szét a világban, hívó könyörgéssé vált lassan a fülében. A fák sóhaja visszahívta őt az Ősi földekre. Letette a fegyvert, életét azóta druida küldetésének szentelte, visszavonult a Szövetség kétszínű praktikáitól, a harci kürtöktől, a csatáktól.

A századok menetelése a múlt porába veszett.

   A tücskök hirtelen elnémultak. Wulvaid a botjáért nyúlt. Még a laikus szem is könnyen meglátja a botban bujkáló elemi mágiát, ami csak arra vár, hogy kitörjön, kék villámokkal sújtva porrá az ellent. Félelmetes bot, csúcsdíszként egy kitárt szárnyú sas, a Szövetség címere. De a sárgán villogó szempár még félelmetesebb, vészjóslóan villogott a sötétben.

Wulvaid beleszagolt az éjjeli erdő levegőjébe. A druidák az általuk kiválasztott totemállatok tulajdonságait idővel teljesen elnyerik, még a külalakjukat is képesek felvenni. Benne sok állat totemje élt, szaglása, hallása rendkivüli volt - ez a Földanya ajándéka a druidáknak. "Hasított bőr, nemezpáncél, acél, füstös láncing... mézsör??"

-Lépjetek elö! - szólalt meg rekedt, érces hangján a druida.

A hivó szóra három tündealak jelent meg az éj sötétjéből kilépve, kisvártatva egy lihegő törpe is...

-Vezérem! - szóltak egyszerre mindannyian, és féltérdre ereszkedtek.

Wulvaid mosolygott volna, de kérges arcvonásai nem engedlmeskedtek. Botját letámasztotta a kis kerti tó egy kövéhez, harcos öklét másik tenyeréhez érintette, párhuzamos könyökkel, egyenes derékkal meghajolt, szemei közben pásztázták az érkezőket.

-Álljatok fel, testvéreim! - mondta.

Gilen előlépett, mögé Amyna állt, karjaival a törpe vállát szorongatta, mellé a két harcos egy-egy oldalra, ők Amyna nyakát kulcsolták át egyik karjukkal, másikkal az odalépő druida vállát érintették, míg ő átkarolta az egész kis csapatot.

-Jó újra látni benneteket! - szólt halkan Wulvaid.

Csendben örültek egymásnak percekig, még az amúgy örökké víg törpe is hüppögöt párat a meghatottságtól.

Aztán Szellő lassan megszólalt:

-Vezérem, érted jöttünk...

-Az Ősök köre szólít - folytatta Skorpus.

-Hhh... - sóhajtott fel a druida. "Hát sosem lesz vége" - gondolta, és szemöldöke összehúzódott.

-Gyertek!

   A kis csapat követte a druidát, az ősi tündeváros romjaitól nem messze állt kunyhója.

A berendezés minimális, kerülve minden pompát: egy ágy, asztal, könyvek, a sarokban varázsitalok fözéséhez üvegcsék.

Wulvaid hellyel kínálta társait, majd vészjósló hangon így szólt:

-Ki vele, mi történt?

Az eddig szótlan Gilen nagy levegőt vett, és belekezdett.

-Az egész azzal kezdődött...