Ambrosia

Ambrosia mosolyogva nyitotta ki szemét. Otthon volt, kint még ragyogtak a csillagok. Egy-két órája, hogy elaludhatott, de ő nem volt álmos. Az évszázadok során megtanulta, hogyan lehet gyorsan, sokat pihenni. Felült ágyán; odasétált az ablakhoz. Kinézett. Harminc láb magasan állt, otthona egy hatalmas fa odvában épült. Körülnézett, és elégedetten állapította meg, hogy lakása gyönyörű – úgy, mint saját maga. Amúgy a szobában kevés berendezési tárgy volt. Egy ágy, egy asztal székkel, egy ülőrúd baglyának, mely most üresen állt; gazdája még az éjjeli vadászaton volt. Ambrosia kinézett a csillagokra: mintha az ég sok kis gyémánttal ékesítette volna magát. Az elf hölgy leoldotta hálóköpenyét, mely halkan a padlóra omlott. Lenézett a szédítő magasságból, és… leugrott. Gyönyörű fejessel csobbant a fa alatti kis tavacskába, melyet fürdésre használt. Más nem nagyon járt erre, nem tartott attól, hogy valaki meglátná meztelen valójában. Lubickolt egy kicsit, majd kiúszott a partra. Szokatlanul hideg volt, nem tudta, hogy azon a napon nyitotta ki újra egy hatalmas erejű démon azt a mágikus kaput, mely egykor rászabadította a háborút erre a csodálatos világra. Felment lakásába, és felöltözött. Szűk bőrruhát vett fel, magára kanyarította párducbőr köpenyét, felkötötte kardjait, hátára vette tegezét, íját kezébe fogta, és lesétált a fa körül kiépített csigalépcsőn. Vadász volt, alig négyszáz évével kiemelkedett társai között, mondták is, hogy ekkora kort csak nagy hősök érhetnek meg. Ő nem hitt ebben. Sokan éltek meg közöttük többezer évet, a druidák pedig szinte végtelen hosszú életűek voltak. A druidák álma… Azt mondták neki, a druidák átaludhatnak korokat is, és csak akkor ébrednek fel, mikor nagy veszélyben van a világ. Most nagy veszélyben volt; a druidák évek óta le sem hunyták szemüket. Leért a kis tóhoz; jóval lassabban, mint előzőleg tette, de fegyverzetben felelőtlenség lett volna csobbangatni. Füttyentett egyet, mire két gyönyörű alak lépett ki a környező bokrok közül: egy fekete párduc és egy hófehér leopárd. Komótosan odasétáltak gazdájukhoz, hagyták, hogy megsimogassa őket, majd a fekete hátát kínálta a lánynak. Az elf felült rá. És elindultak, hogy találkozzanak a Darnassusi pappal.

Shayana

Felpattantak a hatalmas, zölden fénylő szemecskék, melyeket annyira kedvelt a gazdájuk mellett fekvő férfiú. Kint erősen ragyogott a nap. Shayana felkelt, kilépdelt házából. Hálóköntöse szinte átlátszó selyemből volt, szőke haja kontyba kötve teljesen látni engedte nyakát, melyért az imént még mellette fekvő férfiú szintén odavolt. Az a férfiú még másokért is odavolt, de hogy mi tetszett neki még az elf leányon, az a hálószoba titka marad. Shayana gondterhelt arccal tekintett végig a gyönyörű ligeten, ahol kedvesével élt. A fák bimbóikat nevelték, a virágok kellemes, ihlető illatot árasztottak magukból, a lány mégsem volt boldog. Tudta, hogy ma el kell hagyniuk a ligetet: néhány napja a horda a vérelfeket tagjai közé fogadta. Harcolnia kell a szövetség ellen, össze kell, hogy kerüljön majd egy éjelffel is, bizonyosan. Saját fajtája ellen harcolni… Nem volt tudatlan, jól ismerte történelmüket, miként váltak el az éjelfektől, mit tett Azshara, hogy segítettek kölcsönösen egymásnak az emberekkel. Az emberekkel. Akik szintén a szövetség tagjai voltak. Mondták a bölcsek, hogy ők azóta megváltoztak: vérelfek, semmi közük a múltjukhoz. Persze. De ők voltak még éjelfek is. Abból lettek csak nemes elfek. Mennyivel szebb szó a nemes a vérnél… Mindenesetre ő harcolni fog. És Kaene is. Ez a sorsuk. Hogy szeretett volna pap lenni! Gyógyítani kedvesét, hogy harc közben semmi baja ne essék. De túl jól értett a pusztító mágiához, csak mágus lehetett. Felsóhajtott. Bement házába, felkeltette Kaenét; felöltözött: felhúzta vörös selyemköntösét, majd mikor végzett az öltözködéssel, lovagjához szaladt, és öltöztetni kezdte. Közben játékosan megharapta fülét, majd a végén még egyszer fel kellett öltöznie… Mikor végre útnak indultak Silvermoonba, már dél körül járt az idő. Csillapították étvágyukat egypár gyümölccsel: furcsa fák voltak kertjükben. Az egyikről már lédús gyümölcsök lógtak, míg néhány másik még csak bimbózott. Akadt olyan is, melynek csak virágai voltak, s négy vagy öt évig is virágzottak. Utoljára ettek e fák gyümölcséből…

A Háború Szele

Ambrosia tudta, hogy harcolni hívják, de a hír, amit a Hold Temploma őrétől hallott, meglepte. Harcolnia kell a horda ellen, ez adott volt. De a kémek jelentették, hogy a vérelfek csatlakoztak a hordához. A szövetség pedig nemsokára diplomáciai szerződést köt valami hajós néppel... Ambrosiát ez cseppet sem érdekelte. Hanem a vérelfek. Csodálkozott, hogy végül a hordához álltak át, de a papok azt mondták bent a templomban, hogy a vérelfeknek egy erős szövetséges kellett, gyorsan. Ambrosia úgy tudta, hogy pont a horda tagjai változtatták a „magas” elfeket vérelffé. Nem értette, de ez volt a legkisebb gondja. Az, hogy harcolnia kell ellenük, már inkább gondokat ébresztett benne. Alapvetően lázadó természetű volt, eldöntötte magában, hogy fajtársai ellen nem fog harcolni. Nem ember ő, hogy irtsa testvérét. A papok között azonban akadt néhány emberi tulajdonság is. Tudták, hogyan csavarják el a lány gondolatait a jó irányba. Mikor Ambrosia kilépett a templom ajtaján, szent meggyőződése volt, hogy a vérelfek árulók… Shayana gyönyörű, zöld szemei villámokat szórtak. Nem volt sámán, de azt kell mondjam, szó szerint. Félő volt, hogy itt valami felgyullad.

– Nem fogok önnön testvéreim ellen harcolni! Egyedül az emberek tettek ilyet, ők is már leszoktak róla…

A bölcs ruhája majdnem lángra kapott, szerencsére a vízelementál, mely a szolgálatában állt, egy jókora fagylabdával elejét vette a tűz továbbterjedésének. Hála ezen ténykedésének, a bölcs vacogni kezdett a gyönyörű, nyári napsütésben.

– Nézd, lányom, a döntéseink itt mit sem érnek! Vagy harcolunk, vagy meghalunk. Ez most a világ rendje.
– Semmi bajom a harccal, világéletemben arra tanítottak. De rossz helyen állunk!

Az öreg vérelf mágus mélyen Shayana szemeibe nézett:

– Jó he-lyen ál-lunk. Remélem, érthető voltam.

Majd elejét véve a további vitának, elteleporált. A lány úgy tudta, hogy a teleportálás varázslatát ennél több idő elkántálni, de azért bölcs a bölcs, hogy ilyeneket tudjon… Shayana dühösen rohant Kaene elé. Szájon csókolta; majd a tíz perc szünet után, amit a csók vett igénybe, elmondta a beszélgetés tartalmát. Szomorúan indultak útnak a Nyugati Királyságok felé: oda hívta őket első küldetésük, mellyel megkezdték az utálatos háborút.

Testvérharc

Juveline – így hívta Ambrosia fehér leopárdját – egy jókora őzzel tért vissza a vadászatból, s nyugodtan tűrte, hogy a feketepárduc az ő zsákmányából lakmározzon. Már négy napja, hogy útra keltek Menethilből. Nem tudtak tempóban haladni a portyázó „sötétvas” törpéktől. Ambrosia amúgy sem szerette a törpéket, ezen klánjukat, vagy mijüket pedig kifejezetten utálta. Kegyetlenül legyilkolta azokat, akikkel találkozott. Miután átverekedték magukat Wetlands – igen bonyolult nyelvük van a törpéknek, szabad fordításban ez elfül Nedvesföldet jelentett – lápjain, Loch Modan következett – ezt nem tudta lefordítani. A végcél Ironforge – gondolta. Azt végképp nem próbálta fordítani. Tudta, mit jelent, de nem tűri az elf beszéd ezt a furcs szót. Méghogy Vaskohó… Ki hallott már ilyen sületlenséget?! Végül, öt nap után Ironforge-ba ért. Ott griffet bérelt Stormwind városába (ismét egy értelmes nevű város – gondolta Ambrosia), majd onnan Nethergarde Keepbe. Itt már belefáradt a fordítgatásba, úgyhogy a feladatára koncentrált. „A horda csapatai idejönnek, hogy átmenjenek a Külső Földekre, alkalmunk van lecsapni rá” – közölte Stormwind tisztviselője levelében, melyet Ambrosia a griffen bontott ki. Mekkora egy sületlenség! Miért keressük mi magunknak a bajt? Blasted Landsen első dolga volt, hogy kinézett egy kicsit baziliszkuszra vadászni. Már egész kiskora óta itt vadászgatott, szerette elejteni ezeket a hatalmas gyíkokat. Nagyon meglepődött, mikor csak démonokat talált. Hát már semmi sem a régi?! – gondolta szomorúan. Visszaballagott az erődbe. És ekkor felharsantak a kürtök. A támadás megindult! Füttyentett egyet, mire két macskája előugrott az árnyékokból.

– Ha nem haragszol, most csak Juveline-ra van szükségem – mosolygott fekete hátasára, mire az morcosan visszabattyogott egy torony árnyékába.

Hatalmas sereg gyűlt össze mindkét oldalról. Hiába erőltette szemét, nem látott vérelfeket a túloldalon. Hála Elune-nak – gondolta. És ekkor meglátott egy tüskéshajú lovagot – lovagot??! – és egy szőke máguslányt. Szép szeme van – könyvelte el magában Ambrosia, miután megvizsgálta a hordát a Sólyom Szemével. A szövetség oldalán is kevés elf volt. Nem szeretünk beleavatkozni mások ügyébe – mosolygott magában Ambrosia –, és ez így van jól. Valóban, az elfek sosem szerettek igazán más fajok társaságában lenni. Ambrosia szeme megakadt egy hatalmas, kékbőrű férfin. Elkerekedett a szeme. Hatalmas teste volt az illetőnek... Biztos ő azoknak a „hajósoknak” az egyike, akiről a pap beszélt. Majd bekövetkezett, amitől tartott. A harc megindult. Ambrosia – íjának hála – már az első pillanatokban négy trollt az istenéhez küldött ebírálásra, s célba vett egy orkot is. De a hordaoldal sem volt rest. A tauren harcosok, kik kétszer akkorák voltak, mint ő, rohamléptekben haladtak előre, mögöttük ork boszorkányok átkozták a szövetséget, és troll sámánok doboltak fissen készített harci dobjaikkal. Ambrosia kiküldte Juveline-t, aki az élőholt mágusoknál aratott nagy sikereket: nevezetesen szó szerint széthordta őket. Szegény nép ez az élőhalott – gondolta Ambrosia –, kétszer is meg kell halnia…  Végül a horda alulmaradt – visszakényszerült Swamp of Sorrowsba. Ambrosia már túl közel volt, hogy íját használja: két kardját és vadállati dühét vetette be az ellenségei nagy bánatára. És ekkor szörnyű dolgot látott. A vérelf lovag ott feküdt két troll teteme alatt: először csak a haját látta. Lerugdosta róla a troll hullákat, és ekkor majdnem elájult: az elf torkából elf nyílvessző állt ki. Szörnyű érzés kerítette hatalmába. Oda akart menni a lányhoz, hogy ez vele ne történhessen meg. Már rég a mocsárban folyt a csata. Ambrosia egy fa mögé lépett, füttyentett. Kisvártatva ott termett leopárdja, bundája sötétbíbor színű volt a rászáradt vértől. A lány meggyógyította kedvencét, majd elküldte, de előtte megsúgta neki:

– Úgy menj, hogy ne vegyenek észre! Találj magadnak egy szép kis helyet ott, ahol találkoztunk. Ég veled!

A leopárd szomorúan odadörgölőzött gazdájához, majd ellépkedett. Lopakodóra fogta a dolgot. Gazdája követte példáját, az árnyékokban haladt. Sikerült kiszúrnia az elfet, épp két törpe harcos szorította. Ambrosia nem volt áruló – a törpéket csak elkábította egy-egy mérgezett vesszővel, majd a lányhoz futott. Már tényleg illet rá a név: vér-elf. Szegény alig élt. Áruló vagy sem: elf – gondolta az éjelf lány, és bekötötte sebeit. Az kinyiotta szemét, és ijedten nézett a kékesfehéren izzó szempárba. Ajka két szót mormolt el – Ambrosiára sötétség borult.

Hozzánk Tartozol

Shayana arra ébredt, hogy egy ismeretlen helyen van, egy ismeretlen elf karjaiban. Ambrosia pedig arra, hogy a Holdtisztáson van, karjában egy ismeretlen elfet tart. Éjszaka volt. Ambrosia szólt először:

– Ki vagy?
– Shayana. De hogyhogy beszéled a nyelvemet?
– Te beszéled az enyémet…

Ekkor a fák közül egy medve lépett elő. Szólásra nyitotta ajkát:
- Mivel mindketten ugyanazok vagytok, valószínű, hogy nyelvetek egy – pofáján groteszk vigyor terült szét. – Itt minden elf elf marad. Shayana, benned is az ősök vére folyik. Hozzánk tartozol!

Shayana azóta ezekre a szavakra várt, mióta a vérelfek csatlakoztak a hordához.

– Én mondtam! Én mondtam, de nem hittek nekem! Hol van Kaene? – most tudatosult benne, hogy szerelme nincs vele.

Ambrosiában pedig az kezdett formát ölteni, hogy az az elf, akit megöltek, az lehet Kaene.

– Attól tartok, meghalt… Sajnálom... – Shayana most olyan volt, mint egy letört, fehér rózsa. Elhitte, mégsem őrjöngött, nem kezdett zokogni. Csak elsápadt és magába roskadt. Ült, nézett maga elé. Ahogy így nézett maga elé, gyönyörű szemének zöld fénye halványodni kezdett. Először kék, majd sárgásfehér fényben csillogott. Arcáról könnycseppek kezdtek hullani, arccal a földre borult. Néhány perc után – Ambrosia sohasem élt meg még ilyet, bár már nagy harcos volt, sokszor látott már halált – Shayana felnézett. Szemében nyoma sem volt könnyeknek, ragyogó sárga fényben pompázott, bőre kékeslila színűre vált, szőke haja kifehéredett, kontya kibomlott, s haja így a hátát verte.

Ambrosia tátott szájjal nézte a csodát. Ránézett a medvére, egy pillanatra annak a szemében is meglátta a csodálkozást. A „Hold Tisztása a csodák világa, Ambrosia, ezt jól jegyezd meg: egyszerű ésszel fel nem fogható dolgok történnek ott” – hallotta fejében tanítómestere szavait. Jelen esetben a Tisztás bebizonyította: Legyél fehér vagy lila bőrű, szemed égjen sárga, kék, vagy zöld lánggal, akkor is elf maradsz.