Már majdnem mindennel készen állt. Felrajzolta a még hiányzó rúnákat a padlóra, az ajtó elé, majd az ágyhoz ment. Ekkor eszébe jutott valami. Kihagyta a legegyszerűbb, ám legfontosabb varázslatot. Átkozta magát ostobaságáért.

Fekete talárja zsebébe nyúlt, és egy kék fényben izzó gömböt húzott elő belőle. Kényelmesen elfért tenyerében.

Feje fölé emelte, és két varázsszó hagyta el a száját:

- Aleh! Mo'der!

Abban a pillanatban a kristálygömbből kiáramló fény erősödni kezdett, és az egész szoba kék színben fürdött. Mindez csupán pár másodpercig tartott.

Leengedte a gömböt, és újból a zsebébe rejtette, majd leheveredett az ágyra.

Még van ideje bőven - gondolta. Addig visszagyűjti elhasznált erejét. Szüksége lesz rá. Majd meditálni kezdett.

A Nap már javában eltűnt a a város hatalmas tornyai mögött, mikor megérezte, hogy közeledik.

Felpattant az ágyról és meggyújtotta az asztalon álló gyertyát, ami eléggé megvilágította a szobát annyira, hogy láthassa ellenfelét. Majd a hálószoba közepére sietett.

Fejében előkészítette a szükséges varázslatokat. Nem ment olyan egyszerűen. A szíve a torkában dobogott, és ez meglehetősen megnehezítette a koncentrálást. Soha nem félt és nem is izgult még ennyire. Talán akkor, mikor először megidézett egy kisebb démont, és nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy szerette volna: a démon ellene fordult, ahelyett hogy szolgálta volna. De az még suhanc korában történt és most nem démonidézésre készült, hanem egy életre szóló döntés meghozatalára.

Remélte, beválik a terve.

Pár másodpercen belül léptek zaja hallatszott a folyosóról, amit egy furcsa időnkénti kopogás is kísért. A közeledő megállt a szoba előtt, az ajtó kitárult és egy alak lépett be rajta.

Hosszú, ősz szakálla a derekáig ért. Díszes, aranyszínű palástot és talárt viselt, bal kezével egy piros ékköves botra támaszkodott, amely különböző rúnákkal volt tarkítva.

Darodas volt az. Dalaran legfőbb mágusa. Az itt élő varázshasználók vezetője.

Gondolataiba merülve nem vette észre az alatta lévő rúnákat és az égő gyertyát.

- Arimantos pe'rantis!- kiáltotta a szoba közepén álló sötét alak. A gyenge fény megvilágította fiatal arcát és rövid fekete szakállát. Fekete, dísztelen talárt viselt. Nem lehetett több negyvennél.

Ahogy kiejtette a mágikus szavakat, a főmágus alatt lévő rúnák felizzottak és vörös energiakötelek csavarodtak kezei, lábai és nyaka köré, melyek a földhöz láncolták.

A vörös láncokból kiáramló fény megvilágította az egész szobát. A helység nem volt nagy, annak ellenére hogy egy főmágus élt benne. Még annak idején maga Darodas választotta a fővarázslói lakosztályok helyett. Társai furcsálló tekintetére azt felelte, hogy egy ilyen helyen jobban tud dolgozni és meditálni. Kevesebb dolog vonja el a figyelmét, mint egy túldíszített lakosztályban. Emellett egy esetleges merényletnél melyik orgyilkos gondolná, hogy egy ilyen hétköznapi helyen él Dalaran vezetője?

A szoba berendezése egy ágyból, egy szekrényből és egy asztalból állt. A falak mentén pedig könyvespolcok tornyosultak, tele többszáz mágikus könyvvel és egyéb varázstárgyakkal. A hálónak mindösszesen egy ablaka volt, amelyen keresztül már a csillagok leselkedtek befelé.

A sötét alak jobbkezét a varázsló felé nyújtotta, és az ékköves bot az ő kezébe repült.

- Kel'Thuzad!… Mit művelsz? - a nyakát szorongató kötél nehézkessé tette Darodasnak a beszédet.

A Kel'Thuzadnak nevezett alak az ajtó felé bökött ujjával, ami hangosan becsapódott a főmágus mögött.

- Üdvözöllek, Darodas! Leghatalmasabb mágusa Dalarannak!

Gúnyosan elmosolyodott és közelebb lépett az öregemberhez.

- Árulás! Hogy mersz szembeszegülni velem!? Proms...

- A helyedben nem tenném. Ha egy varázsige is elhagyja a szádat, azok az energiakötelek megfojtanak.

Félelem tükröződött Darodas szeméből.

- Hogy lehet, hogy nem éreztem ártó mágiádat?

Kel'Thuzad elégedett mosollyal a zsebébe nyúlt, és felmutatta a nemrégiben használt kék színű gömböt, ami megdöbbenést váltott ki a fogolyból.

- Hogy... Hogy kerül hozzád Khadgar szeme? Ez az ereklye már nagyon régen elveszett. Még az ork háborúk idején, Viharvárad ostrománál.

- A mesterem mutatta meg rejtekét. De nem azért jöttem, hogy műtárgyakról csevegjünk.

- Miért vagy itt? Meg akarsz ölni? Te lennél az utolsó varázsló Azeroth-ban, akit a Kirin'Tor főmágussá választana, ha ez lenne a célod. - Darodas gúnyosan elmosolyodott.

- Nem. Én másfajta hatalomra vágyom, mint Dalaran irányítása...

- Te mindig is fekete bárány voltál közöttünk. Rég száműznünk kellett volna, nem hagyni, hogy itt élj velünk! Mindig is túl nagy volt benned a kíváncsiság a sötét mágiák iránt.

- Kívánságod teljesülni fog, elhagyom ezt a várost. De még dolgom van veled... Ne nézz rám ilyen ijedt szemekkel, nem áll szándékomban, hogy megöljelek, csak ha ellenállsz.

- Mit... akarsz tőlem?

Kel'Thuzad gúnyosan mosolygós arca komorrá változott.

- Mesteremnek szüksége van rád. A lich király szolgájának akar téged.

- Lich király? Soha nem hallottam még róla. De nevéből érződik a gonoszság.

- Már régóta érezzük mindannyian az északról terjedő erőt, mely megbolygatta a mágia szövedékét Azeroth-ban. De ti, arrogáns mágusok, nem szenteltek figyelmet felé. Én viszont megnyitottam elmémet előtte, és kapcsolatba léptem vele. Tudd, hogy maga Ner'zhul az, ki köztünk van. Ő a lich király.

- Ner... zhul? Itt? Ne nevettess!

- Igen, az orkok egykori vezére, ki a földünkre küldte hatalmas hordáját, most itt van Azeroth-ban. Hatalma megsokszorozódott. Northrenden székel, a Jégkorona gleccser mélyén, és sereget gyűjt a világunk ellen. Én csatlakozom hozzá, és téged is hív...

- Soha!

Az energiakötelek hirtelen megszűntek, és a rúnák fénye is kialudt. Darodas elméjével felülkerekedett az őt leláncoló varázslaton.

- Hogy lehet...? - a félelem mintha Kel'Thuzad-ra szállt volna át.

- Látod, Kel'Thuzad? Nem gondolhattad komolyan, hogy legyőzöd Dalaran leghatalmasabb mágusát. Mestereddel is ily könnyedén fogok elbánni.

Egy gondolattal kitépte támadója kezéből varázsbotját, majd saját kezébe irányította.

- Véged van, áruló!

Kel'Thuzad gondolkodás nélkül egy védőpajzsot vont maga köré, ami kivédte a Darodas által rábocsátott tűzlabdát. Jobb kezét felemelte, egy varázsigét mondott, majd két villámgömb szelte át a szobát.

Ám a varázslónak haja szála sem görbült. Már rajta is volt pajzsvarázslat. Valószínűleg, mikor megszabadult láncaitól, azon nyomban véghez vitt egy védővarázst. Gúnyosan elmosolyodott.

- Megtaláltam a megfelelő halált számodra, gyáva féreg. Egy ősi varázst, amit egy ork boszorkánymester könyvéből lestem el, még nagyon régen. Még nem akadt olyan ellenfelem, aki megérdemelte volna ezt a kínt. De most...

A főmágus egy furcsa rúnát rajzolt ujjával a levegőbe, amely sötétlilás színben ragyogott. Kel'Thuzadnak nem kellett sokat gondolkoznia, hogy rájöjjön: egy ork jel lebegett a levegőben. Semmilyen más varázslatra nem emlékeztette, bízott benne, hogy védőburka elég erős lesz, hogy megvédje.

Darodas hirtelen elkiáltotta magát:

- Umbr'ak marum! Nogar! Todem'ta!... La'manna!

Eme szavakra a rúna még jobban felizzott, és sűrű, fekete füstszerű képződmény tört ki belőle, egyenesen Kel'Thuzad felé terjedve. Akadálytalanul teljesen körülölelte az árulót.

Semmit nem tehetett ellene. Védőpajzsa nem védte meg, taszító mágiája nem hatott rá. Lassan semmi mást nem látott a füstön kívül. Ennek ellenére a levegővételt nem akadályozta, és teljesen szagtalan volt a képződmény.

Pár pillanat múlva a fekete köd különös gyorsasággal szertefoszlott. Kel'Thuzad értetlenül állt az események előtt.

Egy másik helyen találta magát, de a sötétség miatt nem tudott rájönni, hol van. Mindössze csak egy vékony, vízszintes fénycsíkot látott a távolban.

Háta egy hideg falhoz simult. Kezeit és lábait nem tudta mozdítani.

A falhoz láncolták.

A csuklóján lévő hideg bilincsek annyira szorosak voltak, hogy tenyere és ujjai teljesen elzsibbadtak.

Egy zártörő varázsigét akart használni, mikor rájött, hogy egy hang sem jön ki a torkán.

Hát persze - gondolta -, némító varázs! Nem is olyan ostoba ez a Darodas, mint hittem. De hogy kerültem ide? Ez lenne a nagy ork varázslat, hogy egy börtönbe teleportált? De hol van ő?

Távolról léptek zaja hallatszott. Valahonnan a fénycsík közeléből.

Az ajtó hirtelen kivágódott. Éles fény áramlott be, amely megvilágította a helyiséget.

Egy alacsony, ám hatalmas tömlöcteremben volt. A csupasz téglafalak mentén ugyanolyan bilincsek sorakoztak, mint amelyek Kel'Thuzadot fogva tartották. De ő volt az egyedüli rab. A padló helyett csak sárt, vért és emberi ürüléket látott mindenhol.

Három alak lépett be az ajtón. Mindhármójuk kezében varázsbot volt, és mindannyian díszes, fehér talárt viseltek. Egyenesen Kel'Thuzad felé közeledtek.

Mikor a fogoly elé értek, a középső egy halk varázsigét hallatott, amelynek hatására mágusbotjának fehér gömbjéből erős fény tört elő, fényforrásként megvilágítva az arcát.

Kel'Thuzad nem hitt a szemének. Három nemestünde pap állt előtte.

A középső tűnt a vezetőjüknek. Válig érő, szőke haját már ősz hajszálak tarkították. Világító zöld szeme Kel'Thuzad tekintetébe fúrt.

A másik kettő lehajtott fejjel állt mellette. Arcukat és hajukat csukja fedte. Egyedül hegyes fülük volt szabadon, a két-két nyíláson keresztül.

- Mi vagyunk a bíráid, eretnek - szólalt meg a középső.

Az inkvizíció! Hasított a gondolat Kel'Thuzad fejébe. A dolog, amitől a legjobban félt, hogy az inkvizíció markában végzi. Hallott módszereikről, melyekkel kifaggatták a bűnösöket, majd megölték őket. Ezek az elf papok az isteni mágiájuknak egy teljesen más ágát űzték. Olyan kínokat tudtak okozni vele, melyet még a leggonoszabb boszorkánymesterek is megirigyeltek. De persze ők csak a bűnösökön használhatták az efajta varázslataikat.

- Számtalan bűnöd miatt halálra ítélt téged az inkvizíció - folytatta a középső. - Fájdalmas, kínokkal teli halálra.

Gonosz vigyor jelent meg az arcán.

Kel'Thuzad nem tehetett semmit. Sem kiáltani, sem varázsolni nem tudott. Soha nem félt még ennyire. Nem tudta, mit kell majd átélnie.

- És az ítélet végrehajtatik!

Éles fájdalom hasított fejébe. Olyan, mint még soha. Tudta, hogy ez még csak a kezdet.

A kín egyre erősödött, a papok egyre erősebben kántálták a varázsigéket, de nem tudott mit tenni. A fájdalomtól könny csordult szemeibe. Soha nem szenvedett még ennyire.

Ez nem lehet valóság - gondolta -, hiszen Darodas szobájában voltam... Hát persze!... Ez csak egy illúzió... a legnagyobb... félelmemmel...

Kezdte elveszíteni az eszméletét, és ha ez megtörténik, meghal.

Varázsló vagyok! Át tudom venni felette az irányítást.

Pár pillanat múlva a papok hirtelen elhallgattak, és ezzel együtt a fájdalom is elmúlt.

A föld remegni kezdett. Olyan erősen, hogy az elfek alig tudtak talpon maradni. A lábaik alatt a föld hirtelen kettévált, és egy mély szakadék keletkezett, amelybe mind a hárman sikoltva belezuhantak. Ezután ismét összeforrt, mintha mi sem történt volna. Kel'Thuzad láncai leváltak kezeiről és lábairól, majd a földre rogyott. Hiába csak egy illúzió vagy látomás volt, a fájdalom viszont valóságos.

Pár másodperc múlva a már jól ismert fekete köd lepte el a termet, és Kel'Thuzad ismét Darodas szobájában találta magát. Ugyanott állt, mint korábban. Valószínűleg csak pár másodperc telt el a való világban.

- Hogy?! - Darodas értetlenül állt az események előtt. - Hogy élted túl? Ez a varázslat a legnagyobb félelmeddel állít szembe, majd meg is ölet általa.

- Egy hétköznapi emberen vagy orkon talán hatott volna. De egy erős varázsló ellen... esélytelen.

Darodas egyre idegesebb lett. Jobb tenyerét Kel'Thuzad felé fordította, és abban a pillanatban az áruló a falnak csapódott, majd ott is maradt. Most Darodas láncolta oda, pusztán a gondolatával.

Miközben a mágus egy újabb halálos támadásra készült, Kel'Thuzad nagy erőfeszítéssel a zsebébe nyúlt, és kihalászta belőle a Szemet. Majd amennyire csak tudta, elhajította.

- Neee! - kiáltott Darodas és megpróbálta elkapni a gömböt, önkéntelenül megszüntetve így a varázslatot. Kel'Thuzad ismét a földön találta magát.

A kristálygömb hangtalanul darabjaira tört a padlón, s kék fénye kialudt. Darodas kétségbeesetten hajolt az elpusztult ereklye fölé, megfeledkezve ellenfeléről.

Éles fájdalom hasított hátába.

Kel'Thuzad egy tőrt húzott elő övéből és a fővarázsló hátába mártotta újra és újra.

Darodas a fájdalomtól összerogyott.

A dalarani áruló feje fölé emelte két kezét.

- Intilus perantis! Mob'rak darum!- Ujjai között vörös energianyalábok cikáztak, majd egy gömbbé egyesültek.

Sötét mágiáját a haldoklóra bocsátotta.

Darodas felsikoltott, és csak egy szénné égett test maradt meg ama emberből, akit egész Dalaran csodált és félt. A mágusok városának fővarázslója örökre eltávozott.

Győzelemittas mosoly jelent meg a gyilkos arcán.

- Győzött az igaz hatalom a kapzsiság felett.

Igaz, ő is sajnálta, hogy el kellett pusztítania Khadgar Szemét, hisz annak erejével elrejthette mágiáját a szemfüles mágusok előtt.

Pár pillanat múlva fáradtan a földre rogyott. Soha nem emésztődött még fel ennyi energiája. Pihennie kellett.

Különös, ám már ismerős érzés lett úrrá rajta. A lich király óhajt beszélni vele. Félve, ám megnyitotta elméjét számára.

Behunyta szemeit, és egy teljesen más helyen találta magát. Egy hatalmas jégcsapokkal övezett helyen állt, egy óriási jégtömb előtt, amiben egy különös páncél darabjai pihentek.

Magával Ner'zhullal állt szemben. A páncélzat jelképezte lelkét, amely a tömbbe volt bebörtönözve.

Kel'Thuzad végre megpillanthatta a Fagyott Trónt. Azt a helyet, amit még élő szem nem láthatott soha. Egy régi vágya teljesült végre.

Egy lassú, mély, dermesztő hang szólalt meg fejében.

- Jól... cselekedtél... Átmentél... a próbán... Tudtam... hogy nem fog... csatlakozni... Mostantól mestered vagyok... Gyere el... hozzám... Most megmutatom... mi vár rád, ha... csatlakozol...

A látomás megváltozott. Különböző képek jelentek meg szemei előtt. Egy havas mezőn hatalmas sereget látott, élőholtakból, pókszerű lényekből és repülő jégsárkányokból. Egy emberi tábor felé meneteltek. Az emberek és törpék eszüket vesztve menekültek, amerre láttak.

Ezután a kép egy ifjú, szőke harcost mutatott élve, majd élőholtként. Majd saját magát látta így. Érezni lehetett a belőle áramló hatalmat, holtan sokkal erősebb volt, mint élve. A testének darabjait, csontjait a mágia tartotta össze. Valószínűleg később támasztották fel, mint kellett volna. Egy hatalmas rituálét vezetett éppen, talán egy démon megidézését. Körülötte csata folyt. Emberek próbálták megakadályozni az idézést, de az élőholtak hősiesen megvédték Kel'Thuzadot, és nem hagyták, hogy megzavarják a szertartást. A távolban egy város tornyai látszottak. Dalaran tornyai. Az emberi seregek onnan áramlottak.

Az élőhalott Kel'Thuzad hirtelen leengedte oszladozó kezeit, majd a földre rogyott. Befejezte az idézést. De a démont már nem láthatta meg a ”kívülálló”, a kép ismét változott.

Felismerte Dalaran romjait, és felégetett lordaeroni városokat látott. Az élőholtak mindenhonnan áramlottak, pusztulást és halált hagyva maguk után.

A látomásnak hirtelen vége lett. Kel'Thuzad ismét a halott mágus szobájában volt. A padlón feküdt, majd nehezen felállt.

Elmosolyodott.

- Szükségem lesz egy hajóra...