Egy gyönyörű helyen, Ashenvale buja erdejében jártam. Teljesen magával ragadott az ősöreg tölgyek, bükkök, hársok és az összes létező fa látványa. Alatta vadállatok éltek teljes harmóniában. Elmerengve tűnődtem a dolgon, hogy vajon hogyan lehetséges ez, és eszembe jutottak nagyapám meséi a félisten Cenariusról. Ez csakis az Ő birodalma lehet. Az öreg átélte az ősök háborúját és valószínűleg tudta, miről beszél. Sok története volt egy démoni hordáról, ami elpusztította az éjtünde társadalom nagyrészét. A Sargeras serege olyan nagy fenyegetést jelentett a világra, hogy maguk a sárkányok is bekapcsolódtak a háborúba. De a Föld Őrzőjén kiteljesedett őrülete, és a megtestesülés fajtája ellen fordult. A háború aztán befejeződött, de Kalimdor harmada a tenger alá süllyedt. Mára már a pusztításnak csak történeteinkben maradt nyoma. Tízezer év…

Hirtelen valami kiragadott révületemből. Egy csodálatos tünemény suhant el előttem, csupán egy pillanat alatt.
- Várj! – kiáltottam utána, de a sűrű erdő már el is rejtette sebes mozgású alakját. Nem hagyhattam annyiban, és amilyen gyorsan csak lehetett, követtem. Reményeim már- már szertefoszlottak, amikor újra megpillantottam. Kacérkodva rámkacsintott és ismét futásnak eredt. Kíváncsivá tett, vajon mit akarhat, hova vezethet. Egy tisztáson fedeztem fel. Tündökölt, akár Azshara. Elune fénye teljesen beragyogta tökéletes idomait. Ragyogó szeme, mint két fényes csillag a sötét éjszakában, amiket ezüstös haja keretezett. Oly gyönyörű volt, hogy szinte varázslatnak tűnt. Meg kellett érintenem, hogy meggyőződjem léte igazáról. Közelebb húzódott hozzám és vékony kezét páncélos vállamra helyezte. Eközben másik keze derekamat vonta közel magához. Rám nézett… tekintete tiszta volt, szándéka mégis kifürkészhetetlen. Lassan, nagyon lassan közelebb hajolt és érzékien megcsókolt. Csak most láttam először ezt a lányt, és mégis ismertem. Nem volt szükség szavakra, beszéltek helyette a tettek. Kibontott páncélomból, megszabadított evilági terheimtől, szinte a mennybe emelt. Félredobta kardom, elvetve ezzel a harcot és a vele járó kegyetlenséget. Teljesen elbűvölt.

Ám ekkor mintha átalakult volna. Arca elfakult és elsoványodott, szeme beesett lett, elvesztette fényét és elsötétedett, haja pedig elfeketedett. Szép ruhája mocskossá és szakadozottá vált. Fenyegetőn emelte rám karmos kezét, ezért a kardom felé nyúltam. Ekkor vettem észre, hogy a táj is, ugyanúgy, mint a lány, átalakult. Nyomasztó sötétség volt és a szélrózsa minden irányából gonosz tekinteteket véltem felfedezni. Csak bámultak, nem tettek semmi mást. Körbe a tövestül kifordított fákon zöld tűz táncolt, de nem égette meg azokat. Köd szállt a kis tisztásra. Büdös, halált sugárzó köd. Elbódította elmém, és szinte megadtam magam ellenségemnek. Ám ekkor nagyapám és az Ő bölcs tanításai jutottak eszembe: Ő sem adta fel! Harcolt tovább! Hátamra fordulva, kardomat magam elé tartva vártam a támadást…

Amilyen gyönyörű volt álmom kezdete, olyan szörnyű érzés most a valóságra eszmélnem. Álom volt csupán, és végre magamhoz tértem… de még nem nyitottam ki a szemem. Nagy zajt hallottam, miközben még mindig magatehetetlenül feküdtem arccal a sárban. Vajon hol lehetek? Vajon hogy kerültem ide? Mióta feküdhetek itt? Felkönyököltem, hogy megtöröljem az arcom. Ahogy kinyitottam a szemem, borzalmas látvány tárult elém. Habár esett az eső, nem tudta a vért elmosni a talajról. Felnéztem, és egy kicsit megijedtem. Egy csata kellős közepén találtam magam. Már tudom, hogy hol vagyok és hogy miért… Noldrassilt, a világfát kell megvédenünk a Lángoló Légiótól. Valószínűleg egy erős ütéstől elveszthettem egy időre az eszméletem. Tündék, emberek és orkok vállvetve harcoltak a démonok és az élőholtak ellen, hogy megakadályozzanak egy világméretű katasztrófát.

Nekem is harcolnom kell, mint a többieknek! Ha élek, én se lehetek kivétel! Pont időben sikerült talpra állnom, mert egy pokolfajzat éppen le akart fejezni. Durván hasogatott a fejem, ami igazolta a feltevésem, hogy leütöttek, de nem törődtem vele. Üvöltve estem neki támadómnak és könnyedén félreütöttem fejszéjét. A következő pillanatban a bestia feje már nem volt a helyén. Új célpontot kerestem, de feltűnt, hogy egyszerre ketten próbálják véremet ontani. Szorult helyzetemben sem vesztettem el hidegvérem. Felvettem egy elesett társam fegyverét és felkészültem a harcra. Szánalmas élőholtak; az egyiknek már nincs meg a fél karja. Fogyatékossága ellenére gyorsabban mozgott a másiknál, elszántabbnak tűnt társánál. Eltökéltsége pillanatok alatt szertefoszlott, mikor már a szerzett kard állt ki a fejéből. A rideg acél gyorsan véget vetett nyomorult, életen túli életének. Ugyanazzal a mozdulattal a másikat keresztbe kettévágtam. Egy pillanatra megálltam felmérni helyzetem. Könny szökött a szemembe… ilyen szörnyű pusztítást csak ez a horda tud végbevinni. A szövetség ellenére sem bírtak a védők a pokoli áradattal. Még mindig rengeteg démon van életben. De ha még ennyien vannak, akkor ilyen kevesen nem tudunk mit tenni, bármily vitézül is küzdünk. Már így is alig maradt egy talpalatnyi hely, ahol ne feküdt volna démon vagy szövetséges katona teteme.

Hát ennyi, és vége? El fogunk bukni? Nem hiszem el, hogy nem küldenek erősítést! Vagy azért nem küldenek, mert már nincs több ember? Nem látok egyetlen parancsnokot vagy varázshasználót sem. Akkor csak van valamilyen tervük! Nem merenghettem tovább, mert két pokolfajzat közeledett felém. Csak a pusztítás hajtotta őket. Zöldes lángok nyaldosták őket, mint az összes többit. Egyikük gonoszul röhögni kezdett, ahogy a torkán kifért. Gúnyos kacaját egy közeli éjtünde halálsikolya nyomta el. Megragadtam az imént elvesztett kardot és dühödten a dög felé vágtam. Bár ne tettem volna, mert az könnyedt mozdulattal elhajolt a repülő penge elől és rendíthetetlenül haladt felém társával. Fogalmam se volt, hogy mit tegyek… kettejükkel egyszerre biztos, hogy nem tudok elbánni. Hirtelen egy nyílvessző fúródott az egyik halántékába, ami elterelte a másik figyelmét is, így gyorsan végezhettem vele. Hála Elunnak! Sikerült pár röpke pillanatot szereznem, hogy tekintetemmel megkeressem a nyíl tulajdonosát. Egy ork az. Intett felém, mire én elismerően biccentettem, de szerencsétlen éppen ekkor lelte halálát egy élőholt támadása miatt. Ha nem vigyázok, bizony velem is így fognak végezni, de az orkot még megbosszulhatom. Lassan megközelítettem az orvgyilkost, aki már a következő áldozatát cserkészte be (a gyanútlan törp három másik tetemmel küzdött). Kivártam a legideálisabb pillanatot és végeztem vele, azután segítettem a harcosnak. Mivel az Ő nyelvét nem értettem, gyors jelzésekkel a tudtára adtam, hogy ha nem megyünk hátrébb, akkor hamar el fogunk esni. Bólintott, hogy megértette, és mindketten rohanni kezdtünk. De rövid futás után kénytelenek voltunk megállni szemlélődni egy biztonságosabb helyen.

Lovagok nyargaltak elő a semmiből, közöttük ork farkaslovasok, mögöttük pedig Elune papnői vágtáztak éjfekete párducokon. Az égen griff, hippogriff és wywern- lovasok jelentek meg, annyian, hogy eltakarták az eget. Alig egy pillanattal később fülhasogató üvöltés törte meg a csata vontatott kakofóniáját… kétfejű sárkányok, chimaerák hasították át a levegőt. Nagy robaj támadt, amint az ork katapultok elhaladtak a közelben. Utánuk dryadok szökdécseltek szórakozottan. Másik oldalamon törp puskások futottak kurjongatva. Közöttük jónéhény alak kis mozsárágyút cipelt. Pár hosszabb pillanatig csend volt (eltekintve a csata alapzajától), aztán harcosok jelentek meg ezrével: emberek többnyire karddal, tündék íjjal, orkok hatalmas fejszékkel, törpök harcikalapáccsal, trollok dárdákkal és vad taurenek nehéz fatuskókkal. A tömegben jól lehetett látni a kodólovasokat (akik dobolva növelték a harcosok harci morálját), és számtalan varázsló: druidák, mágusok, sámánok és papok. Ahogy a sereg vonult, kitisztult az ég és verőfényes napsütés támadt a védők oldaláról. Csodálatos élmény volt látni, hogy a parancsnokok a győzelem reményében vezetik a „fény harcosait”.

Csakhogy az ellenséges erő sem volt rest. Archemonde egyből mozgósította seregeit. Élőholtak lepték el a láthatárt és rohantak a védők felé. De ez csak az első hullám volt. Utánuk jöttek a Lángoló Légió magját képező valóban lángoló pokolfajzatok. Ennek a seregnek a két „szárnyát” halállovagok képezték, akiknek feladata az volt, hogy körülzárják az igazság katonáit. A gyors második hullám hamar beérte a lassan haladó élőhalottakat. A horda így nyomult tovább. Felettük, mint szúnyogsereg repkedtek a vízköpők, a szárnyas démonok és néhány eredár hadúr (lebegtető varázslat segítségével). Voltak közöttük nagyobb alakok… a Korbács által feltámasztott sárkányok lehettek. Amint közelebb értek, jól kivehetővé váltak a sereget alkotó harcosok: az embernagyságú járkáló hullák közül kitűntek a pusztító pokolfajzatok és jónéhány, úgy másfél ember magas ocsmány behemótok. Úgy tűnt, hogy ezek több hullából vannak „összerakva”, és mindegyiknek legalább három karja van, mindegyikben egy- egy fegyvernek használható tárgy. Szekereket is láttam a tömegben, tetemekkel és testrészekkel megrakva, melyek mellett katapultok haladtak. Egy fél perccel később már a légió előtt haladó örgögkutya áradatot is látni lehetett. Mellettük hatalmas pókok diktálták az iramot. Alighogy észrevettem a tömegben elrejtett sötét varázslókat (eredárokat, nathrezimeket, boszorkányokat és azok mestereit), máris egy szörnyű látvány tárult elém… mint az eső, úgy zuhogtak az alvilági teremtmények a levegőből. Becsapódásuk hatalmas robajjal járt, és miután magukhoz tértek, megzavarták az egységet a rendezett sorok között.

A két hatalmas tábor végre egymásnak feszült. A démonok feje fölül még nem vonultak el a felhők és a csendes záporból heves eső, ebből pedig hatalmas erejű szél támadt. Mindez oly gyorsan, hogy semmiképp sem lehetett természetes. (Az éjtünde druidák nagy varázshatalommal bírtak). Villámok cikáztak és csaptak bele a légió közepébe. Az éggel egyidőben a föld is meghasadt. A szél és a rengések együttes ereje ledöntötte a pokoli teremtményeket a lábukról. Gyökerek százai törtek fel és szorították ki a démonokból az életet. Rengeteg elbukott, de a seregen meg se látszott. Az elesetteken egyszerűen átléptek és rohantak tovább. Jég és tűz hullott alá számos helyen, de az ellenség csak megállíthatatlanul nyomult előre. Káosz kezdett el uralkodni a csatatéren. A parancsnokok nem tudtak ellene mit tenni… embereik nem hallgattak rájuk. Valószínűleg ez az ellenség tervének része lehetett. Sötét mágia… Egy magas alak közeledett a front felé. Archemonde. A nagyerejű varázsló csak motyogott és a tekintetével gyilkolt, áldozatai egyszerűen elolvadtak, mint a viasz. Alig, hogy megjelent, máris vesztésre állt a Szövetség. És senki sem tudja ezt a démont megállítani.

Megkövülten álltam egy darabig. Hirtelen szúró, hideg érzést éreztem a mellkasomban. Letekintettem és egy zölden lángoló penge állt ki belőlem. Ellenségem lassan felemelt és rongybábúként hajított el. Utolsó gondolatom csak annyi volt, hogy Malfurion mesternek sikerült e megerősíteni Noldrassil varázslatát.