Nem túl jó foglalatosság ily kései órán halálraítélt rabokat keresztülszállítani a városon, és nem is értette, hogyan adhattak ki ilyen parancsot, de hát ő csak egy katona volt a városőrségből. Nem örült neki, hogy ki kellet mozdulnia a jó meleg kaszárnyából, de mennie kellett. Tizenketten kisérték keresztül a városon zár alakzatban a 3 rabot, nehezen ment nekik a járás. A betonkéménnyé fagyott latyakon apróra fogta a lépteiket a bokáikon csörgő lánc, az egyikük elcsúszott, és a másik kettőt is magával rántotta, mégsem hallatszott közülük méltatlankodás vagy káromkodás. Nem akárkik voltak, ők a Defias testvériség nevű alvilági banda tagjai voltak. Nem tudta sajnálni őket, ki tudja, hány ártatlan ember meggyilkolása írható a rovásukra, és ráadásul miattuk kell most itt menetelnie ebben a zegernye időben.

            Elhagyták a piacot, és a dokkok felé vették az irányt, s onnan már csak 15 perc a vesztőhely, ahol a latrokat kötél, őket pedig várhatóan egy kis forralt, fűszeres bor várja majd, s alighanem egy puha matrac is. Míg elgondolkozott, lassan keresztülértek a dokkokon, a nagy kereskedőhajók fatestéből érdekes esti sóhajokat csalt ki a tenger simogatása, lassan kezdett leszállni a köd, s a sor elejét már csak árnyalakként látta. Majd kiértek a dokkoktól, ismét a városban masíroztak, a fogadókból aranysárga, meleg mécsesek fénye kacsintgatott hívogatóan a jégvirágos ablakon keresztül. Majd kivágódott az egyik ivó ajtaja, s egy alak tántorgott ki rajta, egy jó adag füst és énekszó kíséretében, majd ezek elilantával csak a férfi maradt, aki öklendezni, hányni kezdett, először csak a falat támasztva, majd térdepelve, már elhaladtak mellette, de még egy ideig hallani vélte a férfi nyögdécselését.

            Majd egyszer csak ott magasodott előtte a fogda nehéz vasveretes kapuja, két koppantás a kapun, majd egy kis rés támad, s valaki beszélget az őrmesterükkel, na most mi van, gondolja, itt fagyjanak meg, vagy beengedik őket. Már semmi más nem járt az eszében, csak a meleg és a forralt bor, a közel másfél órás menetelés kifárasztotta, akárcsak a társait, s a kapu kitárult, végre elindultak befelé, már összefutott a nyál a szájában. Az udvar meglehetősen üresnek hatott, bár ki maradna kint ebben a hidegben, de ők is mindjárt bent lesznek, és a fene ezekbe a kurafiakba, tekintett a rabokra, akik fázósan álltak egymás mellett, a szemük ide-oda cikázott, mintha várnának valamire. Aztán a kapuk diszkrét dübbenéssel bezáródtak, s valami más hang is vegyült ebbe a dübbenésbe, de nem tudta, mi az, egészen addig, amíg az előtte álló társa kérdő tekintettel felé nem fordult, és a torkát szorongatta. Ujjai között egy dobótőr markolata csillant meg a holdfényben. Megtámadták, villant át az agyán, de ebben a pillanatban egy sötét alak ugrott rá, aki eddig valószínűleg a kapu belső oldalán kuporgott, és csak a pillanatra várt. Hirtelen csak a tőrét tudta maga elé kapni, de a támadó már rajta is volt. Éles fájdalom mart a bal oldalába, de a penge nagy része lecsúszott a bordáin, a maga elé kapott tőrre nem számított a nagy lendülettel érkező támadója, s szó szerint felnyársalta magát rá, ő még rántott is a tőrön egyet felfelé, ilyképpen kibelezve ellenfelét. A lendület a földre döntötte, koponyája nagyot csattant a kövezeten, s a valóság szélsebesen gombostűnyivé zsugorodott… majd eltűnt…

            A katonák mögött bezárult a kapu, azt hitték, otthon vannak… tévedtek, s kirepült kezéből az első dobótőr, a katona sikkantás nélkül kapott a nyakához, s teljesen hiábavalóan próbálta meg elszorítani a sugárban spriccelő vérét. Már lendítette a másik tőrét, amikor a kiszemelt katonára a kapuról rávetette magát az új srác, Kesse, mindenképpen bizonyítani akarta, hogy méltó a martalócok közé, helyes. De nem volt ideje ezzel törődni, mert a katonák még mindig túlerőben voltak, így hát útra kelt a második tőr is, és egy újabb katona meredt csodálkozóan a halálra, aki érte jött.

 Majd előrántotta a kardját, és a forgatagba vetette magát, a katonákat nem volt nehéz lemészárolni, mivel teljesen váratlanul érte őket a támadás, ettől függetlenül sietniük kellett. S siettek is, pár percen belül csak öt szürke alak és a három rab maradt állva az udvaron, az egyik alak, valószínűleg a vezető, odalépett a rabokhoz, és az egyik katona övéről leakasztott kulccsal levette a láncokat róluk, majd felegyesedett, és kezet rázott az elsővel. Egy köpenyt nyújtva neki, de a figyelmét nem kerülte el az a kis szemrezdülés, amit a volt rab a mellette álló felé küldött. Majd a középső emberhez lépett, kezében egy másik köpennyel, és kezetfogtak, majd szemmel szinte követhetetlen mozdulattal a köpeny a földre hullott, és az alatta rejtett tőr a férfi torkába szaladt. A rab a földre rogyott, majd halk, bugyborékoló hangokat hallatva a katonák vére mellé folyatta a sajátját is. Azt kapta, amit az árulók általában. Majd a vezető a harmadik férfihez lépett, és kezet ráztak, a rab kapott egy köpenyt, a kapuk kitárultak, ők kifelé indultak. Az utolsó két ember leguggolt, és zsákjaikból fáklyákat vettek elő, majd szikra pattant, és a fáklyákból apró lángok haraptak nagyokat, majd teljes lánggal lobogni kezdtek. Ezek után a fáklyák az épületre és az udvaron felhalmozott faanyagra hullottak, a bitóalapanyagnak szánt fa vígan ropogott, lángra lobbantva a körülötte lévő épületeket, s a szürke alakok beletűntek az éppen szállingózni kezdő hóesésbe…    

            Apró, nedves szúrásokat érzett az arcán, a hideg földön feküdt, mellette a támadója pillantott vissza rá. Üveges szemekkel, rezzenetlen tekintettel nézett rá, a szája sarkából kis vérér szivárgott a földre, de már megalvadt, a férfi reménytelenül halott volt. Rajtuk ütöttek, emlékezett vissza, és a tarkóját végigsimítva, vérző sebet tapintott ki, de nem volt túl vészes. Kissé imbolyogva talpra állt, az oldalán tompán lüktető seb szörnyen fázott, de nem volt ilyenekre ideje, az egész rabház lángokban állt, és a kapuk zárva. Az udvaron mindenki halott volt, tiszta, alapos munka, neki is csak szerencséje lehetett, hogy megúszta, a támadójára tekintve szeme megakadt, az arcát eltakaró vörös kendőn. Gondolhatta volna, ki más is lehetett volna olyan elszánt, hogy végrehajtson egy ilyen támadást. A három rab közül az, aki információkat adott nekik a klánról, most holtan hevert a földön, de honnan tudhatták, hogy köpött, nem tudta, de gyors tárgyalás lehetett, az biztos. Közben az épület mögötte roskadozni kezdett a lángnyelvek súlya alatt. A kapuhoz futott, kitárta azt, és a falak mellet osonva a legközelebbi őrhely felé vette az irányt, bár ez már semmin se változtat, gondolta…