- Históriás bácsi… Históriás bácsi, mesélsz nekünk?

Dorek csak egy pillanatra nézett fel a fakupa mélyéről, ám ezt is azonnal megbánta. Úgy kapta el a tekintetét, mintha égetné a látvány, inkább az ablak felé fordult. „Megint esik ez a rohadt hó.”

- Bácsi?

A gyerekek nem hagyták. Akár egy csapatnyi inkvizítor, gondolta. Végül is jogosan zaklatták. Naponta három korsó sört és némi ételt fizettek a szüleik, csak azért, hogy a törpék dicső történelmére oktassa a gyerekeket. Egyre inkább nehezére esett. „Azok a tágra nyílt, ártatlan szemek…”

            Lassan nézett fel, a gyerekek türelmesen vártak. Tekintete erőltetett lomhasággal siklott végig a szutykos kőpadlón, fel a kiömlött sörtől iszamos asztallapra, el saját keze és kupája mellett. Bárhogy is húzta az időt, nem tudott felkészülni a látványra. Az asztal túlfelén hat csillogó tekintet szegeződött rá. A meséjüket várták.

            Doreken úrrá lett a feszültség, megköszörülte a torkát. Valószínűtlenül hangosnak hatott a délelőtti ivó csöndjében. Ettől még inkább zavarba jött, egy második krákogással szedte össze magát. Önkéntelenül szájához emelte a kupát, végül azonban mégse ivott bele. „A fenébe is, nem mesélhetek tök részegen nyolcéves kölköknek.” Lágyan visszahelyezte sörét az asztalra.

            - Szóval a mese… - Kezdte bizonytalanul, aztán végre eszébe jutott valami. – Mit szólnátok, ha mesélnék nektek azokról az időkről, mikor Arthas királyfi elment az északi földekre, és a törpe hős, a nagyszerű...

            - Tegnap előtt is ezt mesélted! – sipított közbe egy éles hang. A kocsmáros, egy fejkendős gnóm, hangosan felröhögött. Dorek előbb a gyerekre kapta zavart tekintetét, majd a gnómra. Homlokán izzadságcseppek gördültek végig, hogy aztán a szeme alatti barázdákban gyűljenek össze.

            - No jóvan, akkor egy másikat. – Bal kezével a szakállába túrt, jobbjával még mindig görcsösen a kupát szorongatta. – Akkor legyen, mondjuk a Sárkányos? Akarjátok a Sár…

            - Az is volt már a héten! Már mindegyiket legalább háromszor elmesélted. Nincs valami más? – Ettől az ártatlan kérdéstől egészen megborzongott. Ha ezek elmesélik a szüleiknek, hogy elfogytak a történetek, akkor mindennek vége. Legalábbis ennek a kényelmes naplopásnak biztosan. Ostoba arccal meredt maga elé. Nem tudta pontosan mennyi idő telhetett el, mire a gyerekek elveszítették a türelmüket. Feltehetőleg elég sok. Az egyik lurkó már a kabátját húzta, mire a vén iszákosnak pánikszerűen beugrott egy mentő ötlet.

- Várjatok! Mesélek nektek… - Egy pillanatra elbizonytalanodott. Ami eszébe jutott, nem egészen mese volt. De semmi más nem maradt, csak ez. Megint krákogott, és kiitta a maradék sört. Feszült várakozás kísérte a lomha kortyokat.

– Mesélek nektek a Császárról, és a föld alatti birodalomról.

            A gyerekek szélsebesen visszaültek, állukat az asztal szélére támasztva, áhítattal vártak. A szemekben megint ott ült a csillogás. Dorek pedig lassan és halk hangon, ahogy egyszer egy nagy mesemondótól látta, belekezdett nyomorúságának történetébe.

            - Vigyázz, balról még kettő!

A figyelmeztetés még éppen időben érte az apró szerzetet. Kis híján megbotlott köpenye szélében ahogy megpördült – észre sem vette – két keze azonnal vad táncba kezdett. Ökörfej méretű tüzes labdák húztak át sisteregve az amúgy is forró levegőn, mellbe vágva a közeledő alakokat. Azok rendületlenül jöttek tovább.

            - A francba! Segítsen valaki, ezek a mocskok tűzállók!

            Csak egy pillanatra tartott szünetet, már kántált is újra. A két talpig sötétvasba öltözött figura alig tizenöt lépésre volt. Tíz… Az apró szerzet felemelte hangját, a döbbent mélységi törpék pedig szó szerint odafagytak a járólaphoz. Mielőtt még belekezdhetett volna egy újabb igébe, bal felöl élő fémhenger húzott el mellette, legalábbis ahhoz tudta volna hasonlítani. Dorek megközelítőleg fél mázsa fém alatt is úgy mozgott, mint akinek rugóból vannak az izmai. Lassítás nélkül robogott bele a két földhöz szegezett törpébe. Az elsőt pulzáló kalapácsának csontrepesztő ütésével vágta fejbe, a másikba egyszerűen pajzsostól belerohant.

            A kis gnóm mágus abbahagyta a kántálást, visszafordult a többiekhez. Vakon megbízott a törpe harcosban. Elégedetten nyugtázta, ezúttal is életben maradnak. Az első sorokban a csapat paplovagja látszólag fáradhatatlanul osztotta hatalmas ütéseit, az ellen fegyverei erőtlenül pattantak le mágikus pajzsáról. Jobbján a boszorkánymester teremtménye tépett épp szét egy jobb sorsra érdemes törpét. Halálsikolya rettenetes volt, a kis mágus beleborzongott. Nem szabadna értelmes lényeknek így elpusztulni - gondolta émelyegve.

            Az utolsó törpe számos sebből vérezve próbált egérutat nyerni, sikertelenül. Teste természetellenes pózba csavarodva hevert a földön, ujjai karmokká görbültek. A fölé hajoló éjelf papnő nem tudta megállni fintorgás nélkül. Ő sem volt oda a boszorkánymesterért, de ha a szíve ellene is volt, hideg fejjel mérlegelve tudta, hasznos, és szükségük van rá. A csapat többi tagja nem messze tőle ült, háttal a meleg falnak dőlve. „Elviselhetetlen ez a meleg. Hogy képes bármi is megélni itt?” A papnő szája már órákkal ezelőtt kicserepesedett, mohón kortyolta az utolsókat kulacsából. Derékig érő, selyemfényű haja egy szikrától is lángra kapott volna. Paplovagjuk számításai szerint már túl voltak az út felén. Seregnyi mélységi törpén keresztül jutottak el idáig, nem is beszélve a gólemekről és az elementálokról. Laurena úgy vélte, ennyi vért nem ér meg egyetlen törpe – vagy más lény – élete, akkor sem, ha hercegnő. Persze nem is a hercegnőért jöttünk, gondolta cinikusan. Sokkal inkább a jutalomért, amit Vaskohó királya tűzött ki lánya kiszabadításért. No igen. Annyi pénzért már megéri!

- Indulunk. – Mondta kurtán a hideg tekintetű, hórihorgas a paplovag. A többiek szó nélkül felálltak, leporolták magukat. Senki nem akart feleslegesen beszélni, azzal csak még többet kellett volna beszívni az elviselhetetlen, száraz levegőből. Az ötfős csapat csendben tovább botorkált a vöröses fényben izzó falak mentén.

            - Komolyan ez a terved? – Dorek csak most döbbent rá arra, amit már eddig is gyanított. A paplovag agyalágyult. – Szóval azt akarod, hogy menjek neki annak a két lábon járó hegynek, és hergeljem addig, amíg már semmi mást nem akar, csak engem megölni?

            - Lényegében igen. – A paplovag hangja ijesztően tárgyilagos maradt. A boszorkánymester, egy fejkendős gnóm, valamivel hátrébb a beszélgetőktől eszelősen felvihogott. Dorek az eddigieknél is jobban izzadt, rettenetes szaga már a páncélon is átszűrődött. Továbbra is tanácstalanul forgatta a fejét, hol a papnőre, hol a mini mágusra nézett, tőlük várva segítséget.

Nem kapott.

            - Szóval mind ezt akarjátok? – Válasz nem érkezett, de a tekintetek beszédesek voltak. A törpe halkan, csak úgy maga elé szitkozódott. Nehezére esett abbahagyni. – Rendben, akkor mindenki készen áll? Te is, Laurena?

            A papnő, fáradsága ellenére is megeresztett egy apró mosolyt. – Ne aggódj kedves Dorek, ma este csak a tied vagyok. – Csábítóan a törpére kacsintott. Hangja egyszerre volt lágy és cinikus, ez mindig zavarba ejtette Doreket. – És különben sem párnák közt akartál meghalni, nem igaz?

            Dorek erre nem válaszolt semmit, mert nem tudta mit kellene. Inkább csak szorosan fejébe húzta tülkös sisakját, és megindult a törpe építészek szemével nézve is hatalmas kapu felé. A többiek szorosan követték. A kapu előtti néhány lépést már nagyon lassan tette meg. Odaérni egy örökkévalóság volt. Tömzsi nyaka fájt a megerőltetéstől, ahogy szemével megpróbálta felfogni a méreteket. Bárkit elfogott volna a rettegés ettől a látványtól, Dorek sem volt kivétel. Hosszan, kétségbeesetten nézett fel a kapura. Ilyen kapun talán még egy sárkány sem tudna átjutni. Aztán valami fokozatosan megváltozott benne, valahol nagyon mélyen. Egyszerre nagyot dobbant a szíve. Dühösen fújt egyet, tekintete megkeményedett. Vére kiolvadt a fagyos dermedtségből, felhevült, akár a törpék roppant kohói. Kérges tenyereit a kapuszárnyaknak nyomta, teste megfeszült az erőlködéstől, ahogy centiről centire feltárta az utat. Amikor már akkora volt a rés, hogy bárki könnyen átférhetett rajta, habozás nélkül átszökkent. Kalapácsát magasra emelve, apái nevét kiáltva vetette magát a félhomályban tornyosuló óriásra. Törpe volt, nem történhetett volna másképp.

            Dorek repült. Nem tudta mióta, vagy egyáltalán, hogy hogyan történt, egyszerűen csak úgy volt és kész, homályos elméjével nem próbálta megérteni. Alant, lenn a mélyben apró kis figurák mozogtak egy jóval nagyobb körül. Mint bábjátékos körül a marionett bábuk. Aztán hirtelen, mint mikor az ember álomból ébred, kitisztult a kép. A felismeréstől elkerekedtek a szemei. Az óriás mintegy harminc méter magasra dobta, és rémülten ébredt rá, hogy zuhan. A kőpadló iszonyatos sebességgel közeledett, jóformán nem is volt ideje igazán megijedni. Kezeit maga elé tartotta, utoljára még eszébe jutott magányos idős anyja, aztán behunyta a szemét.

            A sárga ragyogás az utolsó másodpercben ölelte körül. Még így is megsérült, de ez szinte semmiség volt. Amint rádöbbent, életben maradt, azonnal talpra ugrott. Az elé táruló kép csak egy pillanatra torpantotta meg. A paplovag dühödt elkeseredettséggel püfölte, látszólag hasztalan az elé tornyosuló élő hegyet. Valamivel távolabbról a két gnóm szünet nélkül bombázta a lényt minden elképzelhetővel. A nem mindennapi mágiák szikrázva, szinte emberi hangon sikoltva pattantak le a kőtestről. Dorek látta a papnőt is, kinek életét köszönhette. Kicsivel a lovag mögött állt, orrából vér szivárgott. Nyoma sem volt vidám mosolynak.

            - Jövök!

            Üvöltötte túl a csata zaját, majd kurta lábaihoz képest döbbenetes sebességgel az óriásnak ugrott. Nem kellett sok idő, és a szörny már csak vele volt elfoglalva. Dorek pontosan tudta, hova kell ütnie ahhoz, hogy fájdalmat okozzon. Ez volt a szakmája. Nagyon ügyelt, nehogy a szörnyszülött ismét a magasba hajítsa, és úgy tűnt, működik a dolog. Az óriás szemmel láthatóan lassult és fáradt. Bár ütései leírhatatlanok voltak emberi mércével, a papnő bámulatos gyógyító ereje talpon tartotta a törpét. Szinte azonnal forrasztott össze törött bordát, tátongó, halálos sebet.

            Dorek már szájában érezte a győzelem ízét, mikor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. A következő kapu lassan kinyílt. Bár tovább harcolt, csak fél gőzzel tette, nem tudta levenni róla a tekintetét. A kapuban egy alak körvonalai rajzolódtak ki. Soha nem látta még, mégis bizton tudta, ő az, csakis ő lehet. A fáklyák fénye a Császár sötét alakját világították meg. Dorek hirtelen gyengének és jelentéktelennek érezte magát. A Császár úgy állt ott, mint egy álmából felzavart, időtlen szörnyeteg. Vértje, akár ha az éjszakából formálták volna. Nem tűnt e világból valónak. Az a kéz, mely a csatabárdot tartotta, több embert ölt, mint amennyit a törpe egész életében látott. Tekintetének mélységes ereje fogva tartotta a törpét.

            - Dorek, Dorek segíts!

            A harcos nem emlékezett, mióta szólongatták. Talán fél percig meredt sóbálványként a Császárra. Nagy nehezen sikerült elkapnia tekintetét a delejes alakról, csak hogy aztán újra lemerevedjen, immár az új borzalomtól. Az óriás éppen a földön fekvő lovagra emelte a lábát. És az a láb olyan volt, mint egy hegy maga. A páncél összetéveszthetetlen reccsenését sokáig visszhangozták a távolba vesző falak.

            Dorek megindult, meg akart tenni mindent, amire csak képes, hogy megmentse társait, hogy jóvátegye jóvátehetetlen hibáját, de nem volt, nem lehetett elég gyors. Az óriás hosszú karja egy mozdulattal elérte a papnőt. Egy rövid, rémült sikoly volt minden. Hárman maradtak.

- Feltartom, meneküljetek! – Kiáltotta a mágus, majd meg se várva a választ, elteleportált közülük. Elsütött néhány pusztító varázslatot, aztán mielőtt a kőmarok elérte volna, újra ugrott.

Dorek tanácstalanul a boszorkánymesterre nézett. Az hidegen bólintott, aztán megfogta lélekkövét, és koncentrálni kezdett. A törpe is így tett. Lassan körülölelte a kísérteties zöld fény. Nagyon sok időnek tetszett, mire a kő mágiája magával ragadta. Volt ideje megfigyelni barátja, az önfeláldozó kis mágus arcán azt a különös, időtlen nyugalmat, miközben húzta az időt, hogy Dorek élhessen. És látta, vagy talán csak odaképzelte a Császár gúnyos, velejéig romlott mosolyát. Aztán eltűnt mindez, és a zöld villanást követő pillanatban már szobájában volt.

Soha többé nem nevezte magát harcosnak.

Jócskán esteledett már, mire Dorek befejezte a mesét. Soha nem mondta még el senkinek, mi történt ott, akkor, évekkel ezelőtt. Csak ekkor vette észre, hogy nemcsak a gyerekek, de az időközben megtelt kocsma vendégei is őt figyelik. Döbbent, szinte halotti csend ülte meg a máskor zajos ivót. Aztán az egésznek vége szakadt. Valaki nagyot kortyolt a sörből, a zajra a többség odanézett, és ezzel vége volt a varázsnak. A vendégek lassan visszatértek megszokott programjukhoz, a helyiség megtelt zajjal és beszédfoszlányokkal.

- Históriás bácsi… - Dorek zavartan tekintett le a zekéjét rángató gyerekre. Amaz szintén megilletődött egy pillanatra az idős törpe figyelmétől. – Köszönjük a mesét. – mondta halkan. Dorek egy darabig nem tudott mit válaszolni, aztán csak annyit mondott:

- Szívesen. Gyertek holnap is.

Még sokáig nézte üveges tekintettel az utolsó gyerek hűlt helyét. Érezte, valami fontosat tett ma. Még nem tudta pontosan, mi változott meg, de jobban érezte magát. Megszabadult egy lélekölő tehertől, amely már sok-sok éve nehezedett rá. „Talán esténként vállalhatnék munkát a kovácsműhelyben. Régebben egész szép dolgokat készítettem. Akkor nem kellene attól félnem, hogy elfogynak a mesék.”

Még sokáig ült ott, a pattogó tűzbe bámulva, kettesben saját múltjával. Sok év után most újra hitte, hogy van jövő. Megbocsátott magának. Arcán, ki tudja hány éve először, szétáradta a nyugalom.

Csak az a fejkendős gnóm zavarta, meg az a hülye röhögés a söntéspult felöl.